Kommunikációs patthelyzet a párkapcsolatban

“Minden megértés szükségszerűen félreértés. Úgy aktualizáljuk a szöveget, hogy félreértjük, kissé torzítjuk, magunkhoz alakítjuk.”
– Simon Balázs idézi Popper Leót Halálnaplójában; Mancs, 2002. nov. 14.

Hogy alakul ki kommunikációs patthelyzet a párkapcsolatban? Hogyan vezethet megszokott nyelvhasználatunk totális félreértésekhez?

Gyakran nem tudjuk, vagy nem is akarjuk pontosan megmondani, mire gondolunk, vagy mit is akarunk valójában.

Szeretjük kimondatlanul hagyni mondandónk egy részét. Miért? Mert gondolataink kifejtésénél olykor fontosabb számunkra a hatás, melyet szavainkkal gyakorolunk.

Az emberek ritkán szokták nyíltan kifejezni az akaratukat, mert azzal kényszerítenék a másik embert. Nehéz dolog egy nyílt kérést megtagadni, és szembenállásra készteti a feleket. Ezért legtöbbször célzásokból értjük meg egymás szándékát.
620531k4433
Ha azonban eltérő a hátterünk, a beszélgetési stílusunk, könnyen megtörténhet, hogy vélt célzásokra reagálunk, ugyanakkor eleresztjük a fülünk mellett a valós célzásokat. Ezért aztán csupa jó szándékból azt tesszük, amit egyikünk sem akar, köszönet helyett vádaskodásban élünk, és folyton bosszantjuk egymást.

A félreértéseket azért nehéz időben elcsípni, vagy legalább utólag tisztázni, mert saját kommunikációs módunk annyira magától értetődő és természetes számunkra. Nem tudunk róla, hogy célzásokat tennénk. Úgy gondoljuk, egyszerűen csak közöljük a mondanivalónkat. Annak sem vagyunk tudatában, hogy célzásokat hallunk ki egymás szavaiból.

Azt hisszük, azt halljuk, amit a másik mond.

Ezért nem megyünk sokra azzal a tanáccsal, hogy legyünk őszinték. Hiszen mi őszinték vagyunk! Csakhogy a saját nyelvünkön, egymás számára érthetetlen módon vagyunk őszinték.

Miközben ő nem veszi észre a célzását, én azt hiszem, hogy szándékosan nem vesz róla tudomást. Amikor pedig tagadom, hogy azt mondtam volna, amit hallott, feledékenynek, vagy hazugnak néz.

Mivel tényleg nem azt gondoltam, amit hallani vélt, és nem hallottam meg, amit mondani akart, megállapítom, hogy valami baj van a köztünk lévő kommunikációval. Erre pedig egy gyógymódot ismerünk: a beszélgetést. Miközben ez okozza magát a betegséget!

Ami az egyik ember szemében udvariasság, az a másik szerint közvetett, homályos közlés.
Amit az egyik ember őszinteségnek nevez, az a másik számára már udvariatlanság.

Az egyetlen, számunkra értelmes közlési mód avagy beszélgetési stílus a látszat ellenére nem magától értetődő, vagy logikus. Minden ember számára más tűnik természetesnek. A jó szándékok és kedves emberek nem jelentenek biztosítékot a kommunikációs kudarc ellen.

Amikor valaki megmagyarázhatatlanul viselkedik velünk szemben – pl. közeledik illetve visszahúzódik, amikor erre legjobb tudomásunk szerint semmi okot nem adtunk – , legtöbbször annak a következtetésnek az alapján cselekszik, amit a mi kommunikációnkból vont le; számunkra nyilvánvaló, azaz valós indítékaink egy részét pedig nem veszi észre.

Tudatosítanunk kell tehát magunkban, hogy két, különböző tapasztalatokkal rendelkező ember beszélgetésében mindig adódhatnak félreértések; akkor is, amikor senki sem őrült, utálatos vagy becstelen. Vagy éppen önző, figyelmetlen, faragatlan, érzéketlen. Meg kell tanulnunk, hogy ami nekünk természetesen magától értetődő, az másnak nem az, és hogy az emberek nem mindig azt mondják, amit hallani vélünk.

Életünk legfőbb értelmét és szépségét a kapcsolataink jelentik, kapcsolatainkat viszont az apróságokról és a nagy dolgokról szóló beszélgetéseink hozzák létre és tartják fönn. Ha beszélgetés közben sok gondot, frusztrációt, sőt fájdalmat okozunk egymásnak annak ellenére, hogy szeretjük és nagyrabecsüljük egymást, még nem biztos, hogy valamelyikünknek elment a józan esze.

Nem szükségszerű, hogy az eltérő közlési stílus csapdái miatt elveszítsük legjobb barátunkat, társunkat, vagy éppen a munkánkat.