Életkori sajátosság?

« KÉK fegyelmezés

Itt az idő, hogy egy fontos félreértést tisztázzunk, ami gyakran vezet engedékenységhez. Bizonyos nevelési kihívások, vagy mondhatnám azt is, hogy gyerekeink némely viselt dolga az életkorukra jellemző. Ezekre mondjuk, hogy életkori sajátosság.

Az életkori sajátosság viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott viselkedést el kell fogadni – ha passzívan tűrjük, remélve, hogy ez a korszak is elmúlik egyszer, már be is léptünk az engedékeny nevelés kapuján. Az életkori sajátosságok megjelenésére számítanunk kell; minél felkészültebbek vagyunk, annál jobb. Meg kell értenünk, ám nem muszáj őket megengedően elviselnünk.

Életkori sajátosság például, hogy egy másfél-hároméves kicsi gyerek üt. Amikor akadályba ütközik (hiába próbálkozik valamivel, korlátozza a saját ügyetlensége, vagy éppen mi akadályozzuk meg, hogy valóra váljon az akarata), frusztrációt él át, és elönti a düh. A kicsik, agyuk prefrontális kérgének éretlensége miatt még nem tudnak az indulataikon uralkodni és a cselekedeteiket előre mérlegelni.

Ilyenkor igazából az volna a teendőnk, hogy segítsünk előhívni az elengedés bánatos könnyeit. Ha a frusztrált dühe szomorúságba fordul, akkor el tudja engedni azt a valamit, amit annyira akart, és nem lehetett meg. A kicsik minden indulata elsöprő indulat; és, mivel még nincsenek vegyes érzelmeik (pl. dühös is vagyok rá, meg szeretem is), amikor dühösek, akkor csak dühösek. A düh egyik primitív kifejeződése pedig az agresszió. Azt is tudnunk kell, hogy egy kicsi gyerek nem előre megfontolt szándékkal esik neki a testvérének vagy akár az anyukájának. A pici ősemberrel, aki még nem, vagy alig tudja magát szavakkal kifejezni, egyszerűen csak megtörténik, hogy az útját keresztező akadály hatására hirtelen dühbe gurul, és ilyenkor a nagy indulat vezérli a viselkedését: tör, zúz, rúg, harap, vagy verekszik. Nem azért viselkedik ilyen csúnyán, mert valahonnan eltanulta, és a megoldás sem az, hogy megtanítjuk szépen viselkedni. A csúnya viselkedés oka, hogy a kicsi frusztrációja nem talált jó kiutat: nem tudott a körülményeken változtatni, nem lett meg, amit akart, tehát nem csökkent, hanem nőtt a frusztrációja, mialatt hiába döngette a hiábavalóság falát. a nagy frusztráció hatására a szervezetét elöntötte a kortizol és az adrenalin. Tele lett méreggel. A méreg pedig vagy távozni tud egy jótékony bőgés útján (az “elengedés könnyei” szó szerint tele vannak méreganyagokkal), és akkor a kicsi felszabadul és megnyugszik, vagy, ha benn marad a méreg, akkor agresszív viselkedésre ösztönzi a gyereket. A kicsit hozzá kell segítenünk az elengedés bánatos könnyeihez; így tudjuk megelőzni az agressziót.

A legtöbb ember kinövi az ilyen primitív agresszív viselkedést, mielőtt nagy lesz és erős… ezért nem pusztult még ki az emberiség. A “kinövi” azt jelenti, hogy érettebb lesz, és (a prefrontális kéreg segítségével) már ésszel is be tudja látni, hogy valami nem lehet meg. A prefrontális kéreg segít az érettebb embernek, hogy ne az indulatai vezéreljék a cselekedeteit. A pici gyerek viszont magától, segítség nélkül még nem képes arra, hogy megfékezze saját indulatait, amikor agyát elönti a kortizol nevű stresszhormon. Mégsem helyes hagyni, hogy a gyerek üssön, törjön, zúzzon, rúgjon vagy harapjon. Büntetéssel viszont értelmetlen fellépni az ilyen magatartás ellen. Nem az a baj, hogy ne tudná, hogy ez csúnya dolog. Tudja ő, de csak olyankor jut eszébe, amikor ezt a tudást nem szorítja ki az agyából az elsöprő indulat. Az éretlen agy minden indulata elsöprő, ráadásul nem képes egyszerre kétféle szemszögből (perspektivikusan) látni valamit. Amikor a kisgyerek (vagy az éretlenségben megrekedt felnőtt) dühös, minden jóérzése megszűnik létezni. A büntetésnek azért nincs értelme, mert azzal is arra próbáljuk motiválni a gyereket, hogy gondolja meg, mit tesz, és tegyen le az ilyen csúnya, indulatos viselkedésről. Viszont erre az agya éretlensége miatt nem képes. Attól még, hogy büntetjük, nem lesz érettebb; a kapcsolatunkat viszont rongáljuk vele, ha a félelem forrásaivá válunk, pedig a meleg személyes kapcsolat a nevelés egyetlen lehetséges közege! Az éretlen kisgyerektől nem volna szabad elvárunk, hogy legközelebb okosabban viselkedjen, hanem magunkra kell vállalnunk a felelősséget a viselkedéséért addig, amíg ő képessé nem válik erre.

Amikor benne vagyunk a helyzetben, és a gyerekem dühöng, esetleg verekszik, nem megleckéztetnem kell, hanem le kell állítanom. Nem büntetés, ha leállítom, hanem a határok egészséges kijelölése.

Jelöld ki a saját határaidat!

A gyengéd és határozott szülő nem engedi, hogy a gyereke megüsse. A másfél-hároméves gyerek nem is akar feltétlenül bántani, amikor üt; de amit tesz, ez mégis bántó. Ha egy másik gyereket üt meg, a természetes következmény az lehet, hogy a másik gyerek támadásnak veszi és visszaüt. A mi szülői felelősségünk, hogy megelőzzük azokat a természetes következményeket, amelyekből a gyerekünk (koránál fogva) még nem tudna tanulni.

Bármit teszünk, a gyerekünk a határainkat is megismeri belőle. Tanulja, mit engedünk és mit nem; hogy bánhat velünk, és hogy nem. Az emberek tőlünk tanulják meg, hogy bánhatnak velünk. Ha megengeded, hogy a gyereked megüssön, ne csodálkozz, ha ütni fog. Ha nem akarod, hogy üssön, egyszerűen ne engedd meg.

Míg a szigorú, büntető szülő attól fél, nehogy túl engedékeny legyen, az engedékeny szülő inkább attól tart, nehogy túl szigorú legyen. A legtöbb engedékeny szülő azért engedékeny, hogy véletlenül se essen a tekintélyelvűség hibájába, de amikor nem bírja tovább, mégis ijesztőe kezd viselkedni, például rákiabál a gyerekre, vagy büntetéshez folyamodik, hogy megfékezze gyereke elszabadult viselkedését. Az elkanászodott gyerekek viselkedésén pedig valóban javíthatnak a büntető módszerek, ami miatt a szülő azt hiheti, hogy végre megtalálta a megoldást. A büntető nevelés jó erős korlátokat állít. Nem is ez a baj vele.

Mi a baj a büntetéssel?

A büntető neveléssel az a legfőbb gond, hogy az elszakadás és nem az összeforrást szolgálja a kapcsolatban. A határokat, korlátokat bántással erősíti meg, és ezzel ellenségessé teszi a szülő és a gyerek kapcsolatát. Nem egy csónakban eveznek, hanem szemben állnak, folyamatosan csatákat vívnak egymással. Amikor viszont a szülő ezt felismerve jobb belátásra tér és nem büntet tovább, a büntetéssel együtt gyakran a korlátokat, határokat is megszünteti. Nem gyengéd és határozott, hanem engedékeny lesz. Ez az, ami a bajokat okozza. Büntetés nélkül, de egyértelműen kijelölt határokkal jól működik a nevelés, és erősödik a szülő és a gyerek jó kapcsolata, ami a nevelés egyetlen lehetséges közege. A büntetés és a határok egyidejű elvetése viszont szabadjára engedi a káoszt.

Az engedékeny szülő nem nyújt vezetést, inkább csak reagál a gyerek jelzéseire; gyakorlatilag engedélyt kér a gyerektől, hogy nevelhesse őt. Ha zavar a gyerekeid viselkedése, és úgy érzed, hogy rendszeresen olyasmit kell eltűrnöd, amivel nem vagy kibékülve, jó esélyed van rá, hogy tudtodon kívül belecsúsztál az engedékenység csapdájába. A gyerek viszont ösztönösen tudja: nem neki való a vezető szerep. A gyereknek az esik jól, ha a szülőé a gondoskodó vezető “alfa” szerepe; ő az, aki kézben tartja a dolgokat és vigyáz a gyerekre, aki tőle várja az irányítást.

A kicsi gyereknek nem arra van szüksége, hogy rendszeresen bizonygasd, “ki az úr a háznál” – ő csak tudni akarja, hogy te vagy az. Büntetés, félelemkeltés és a kapcsolat rongálása nélkül kell kijelölni és fenntartani a szükséges és egészséges határokat! Ez a fegyelmezés funkciója. A KÉK nevelés éppen a fegyelmezés miatt nem engedékeny. Lehetséges valami nem megengedni anélkül, hogy büntetést osztogatnánk érte! Ez a gondolat talán szorongást okoz az engedékenységre hajlamos szülőnek, úgyhogy a verekedő kicsi példájánál maradva máris adok néhány ötletet.

életkori sajátosság

Példa: Üt a gyerek!

A másfél-hároméves gyerekekkel az egyszerű, gyengéd és határozott megközelítés működik legjobban. Ideális esetben a szülő a gyerek születésétől kezdve kijelöli a saját határait. Már a kisbabánál sem fölösleges, hogy amikor úgy lendíti a karját, hogy véletlenül eltalálja az arcom, akkor megfogom a kis kezét és gyöngéden azt mondom neki:

− Nem ütünk. Az ütés fáj a Maminak.

Aztán megpuszilom az ujjait, vagy az arcocskáját. Vagy fogom a kezét, és gyengéden megsimogatom vele az arcomat, vagy én simogatom meg az övét. Ugyanezt csinálom a kicsit nagyobb gyerekkel is, amikor véletlenül megcsap. Ha pedig haragból üt meg, határozottan, de gyengéden megfogom a kezét vagy a karját, és kedves, de egyértelmű hangon azt mondom:

− NEM ütünk. Az ütés fáj.

Ha nagyon zaklatott, más olyan eszközöket is használok, amelyek segítségével a kapcsolat rongálása nélkül tudom jobb mederbe terelni a kicsi viselkedését (pl. az érzelmek visszatükrözése vagy a figyelem elterelése), de a határ szilárdan marad a helyén: “nem ütünk”. Ha megpróbál megütni, azt mondom neki:

− Nem üthetsz meg. Aztán jön a gyengéd “maciölelés” az ölemben, mialatt  vagy szavakba öntjük a benne dúló érzelmeket, vagy csak összebújva maradunk egy kicsit.

A maciölelés

Van, akinek nem tetszik a maciölelés, mert túlságosan korlátozónak tartja. Korlátozó, de nem szakít el benneteket egymástól, mintha büntetésből a kapcsolattól fosztanád meg egy időre a gyereket: a járókába tennéd, vagy szobába csuknád a gyereket. A szeparációs szorongást, a kapcsolattól való megfosztást sose használd nevelőeszközként, mert rongálja a kapcsolatotokat, amire viszont óriási szükséged lesz végig, a kamaszkoron át a gyereked felnőtté válásáig! A kicsi korban leépített kapcsolatot később nagyon nehéz visszaszerezni.

Bármit tesz is a gyereked, sose küldd el magadtól! Ne küldd neki azt az üzenetet, hogy csak akkor látod szívesen, amikor elég jól viselkedik. Az elfogadhatatlan viselkedés helyrerakásának is úgy kell történnie, hogy a gyerek közben együtt maradjon veled, így nem sérül a feltétel nélküli szeretet elve és a köztetek levő kapcsolat. A maciölelés például olyan “fogság”, ahol a gyerek sem érzelmileg, sem fizikailag nem sérülhet. A csúnya viselkedést anélkül lehet korlátozni a segítségével, hogy szeparációs szorongást keltenénk és a kapcsolatunkat rongálnánk.

maciölelésMaciölelés alkalmával a szülő nem hatalmasodik a gyerek fölé, nem is sziszeg haragosan az arcába, hanem vele egy szinten, és mögötte helyezkedik el. Éppen jó helyzetben ahhoz, hogy nyugodt hangon a fülébe beszélhessen. Amikor a gyermekedet természetesen átfogod, amikor az öledben ül és mesét olvasol neki, akkor is a “maciölelés” laza változatát alkalmazod.

Nem minden gyerek szeret ölben lenni, az is igaz. Amíg a gyerek nem igazán erőszakos, addig nem minden áron szükséges a maciölelés. Ha viszont erőszakossá válik, akkor bizony felnyalábolom egy maciölelésre akkor is, ha nem szereti; így nem tud tovább erőszakoskodni, és a normális hangom is eljut a fülébe: ijesztő kiabálás nélkül meg tudom neki mondani, hogy “most itt tartalak, mert látom, hogy sok méreg van benned, és nem akarom, hogy bánts valakit; és el foglak engedni, amikor elmúlik a sok méreg és megnyugszol”.

A frusztrált kisgyerek dühe addig tart, amíg mélyen át nem tudja érezni, hogy hiába akart valamit, nem lehet meg, amit szeretet volna. Nem “okosan”, magyarázatokkal kell erről őt meggyőzni – a frusztráció az érzelmi agyra, a limbikus rendszerre hat, és ott keletkezett a mérges, agresszív lelkiállapot. A megoldásnak is az érzelmekre kell hatnia. Azt kell elérned, hogy a kicsi dühe bánatos sírásba forduljon. Ez a megoldás mindig, amikor frusztrált lesz és dühös. Hívd elő az elengedés könnyeit!

A maciölelés külső korlátozás olyankor, amikor a belső korlátok nem működnek. Nem elvárom az engedelmességet, hanem segítek neki engedelmeskedni.

Amikor nem fegyelmező helyzetben vagyunk, a maciölelést érdemes összekapcsolni a biztonságérzet és a szeretet élményével. Amikor minden nyugodt és békés, akkor a maciölelés egyszerűen egyfajta szoros, szeretetteljes ölelés. Jó, ha napközben csak úgy a gyereked mögé kerülsz, felnyalábolod egy nagy maciölelésre; vagy csak a fülébe súgod, mennyire szereted, vagy hogy mennyire tetszik neked, amit éppen csinál.

− Jó látni, hogy játszol a kockáiddal, és olyan magas tornyot építesz!
− Olyan gyengéden gondozod a babádat. Jó anyuka lesz belőled!
− Látom, nagyon elfoglalt vagy. Hadd öleljelek meg! Ilyen nagyon szeretlek!

Amikor dühkitörés vagy agresszív viselkedés miatt sugdosok a kicsi gyerek fülébe maciölelés közben, a szavaim ugyanezzel a szeretettel vannak tele, csak közben még a korlátok megerősítését is hozzá kell tennem, hogy a gyerekem tudja, mit várok tőle, amikor a negatív érzéseivel küzd. Együtt érző, és nem megszeppentő hangon kell ilyenkor a kicsihez beszélnem, hogy előhívjam a bánatát, és segítsek neki elsiratni azt, amit hiába akart és a frusztrációt kiváltotta.

− Nagyon szomorú vagy, hogy be kellett fejezned a vonatozást. Még szerettél volna vonatozni, de sajnos már nem lehet, be kell fejezni. Gyere, bújj ide hozzám.

A megnyugtatás nagyjából úgy zajlik, hogy a gyerek viszonozza az ölelésemet, én pedig simogatom a hátát, és még ringatom is egy kicsit.

− Látom, nagyon mérges lettél, hogy nem figyeltem rád, amikor a Marcit etettem. Rossz érzés volt, hogy nem téged néztelek. De nem üthetsz meg. Gyere, bújj hozzám, nagyon szeretlek.

Nagy lépés ez annak irányába, hogy legközelebb elfogadhatóan reagáljon, de az elfogadható viselkedés érettség kérdése. Annyit tehetünk érte, hogy a frusztrációból átvezetjük a kicsit a meg nem valósult vágyak bánatos elengedésébe – ez a kulcsa annak, hogy a frusztráció eredménye ne agresszív viselkedés legyen. Ebben mindaddig segítségre lesz szüksége, amíg érettebb nem lesz, és magától rá nem talál a hiábavalóság mély, érzelmi élményén keresztül az alkalmazkodás útjára. Mindannyiszor, amikor el tudja sírni az elengedés könnyeit, megkönnyebbül, helyreáll a lelki egyensúlya, és elmarad az agresszió. Ebben viszont csak akkor tudunk a segítségére lenni, ha egy csónakban evezünk, nem pedig szemben állunk egymással. A gyerekünk szívéhez csak bizalmas kapcsolatban tudunk hatni, akár két éves, akár tizenkettő.

Korlátok felállítása, határok kijelölése büntetés nélkül

− Ha ledobálod az ételedet, azzal azt mondod, hogy befejezted az evést. – Az étel ledobálása tehát véget vet az étkezésnek. Amikor még új ez a szabály, adok második lehetőséget, ha a gyerek megértette, hogy az étel ledobálása az étkezés végét jelenti; de ha ezek után harmadszor is ledobja, olyan játékot kezdeményez, amiben nem veszek részt.

− Itt a lefekvés ideje, és ez azt jelenti, hogy az ágyban kell maradnod. – Ha valami miatt fontosnak tartod, hogy a gyereked a saját ágyában aludjon, akkor sem muszáj minden estét a végtelenségig elnyúló gyerekfektetéssel tölteni. Ülj az ajtó közelébe (kívül), és nyugodtan, megjegyzések nélkül vidd vissza a gyereket az ágyába minden alkalommal, amikor kijön. Kisbabákkal és kicsi (2 évesnél fiatalabb) totyogókkal nem javaslom még ezt az eljárást – a picik alvási problémáit sokszor a szeparációs szorongás okozza, amire nem az az orvosság, hogy leszoktatod a társaságodról; sokkal jobban használ, ha a közeledben maradhat éjszakára is. [Mi történik, amikor önálló elalvásra próbálod nevelni a kisbabát, és magára hagyod?] Nagyobb gyerekek alvási problémáit is okozhatja a szeparációs szorongás (a tőled való elszakadástól való félelem, a közelséged hiánya). Ha úgy gondolod, ez lehet a háttérben, ne próbáld nagyobb önállóságra ösztönözni, inkább lakasd jól a közelségeddel!

− Az étel az asztalon marad. – Engem nem zavar, ha a kicsik fel-le szállnak az asztaltól (van, aki olyan mozgékony, hogy csak így tud összesen eleget ülni ahhoz, hogy jól is lakjon), de az étel nem vándorolhat el velük együtt az asztaltól. Ha egy gyerek étellel a kezében távozik, ezzel az emlékeztető mondattal vezetem vissza, és az ennivalót szépen letesszük az asztalra.

Ha valakinek fontos, hogy gyerekei addig ne álljanak fel az asztaltól, amíg be nem fejezték az evést, a szabály így is hangozhat:

− Ha elmész az asztaltól, azzal azt mondod, hogy befejezted az evést. – Az étel dobálásával kapcsolatos korlátozáshoz hasonlóan ebben az esetben is megengedőbb volnék, amikor a szabály még új, de ha a gyerek háromszor egymás után feláll, az azt jelenti, hogy jobban szeretne játszani, mint enni.

Remélem, a példákból kiderül, hogy a korlát felállításához, a szabályok megértetéséhez nincs szükség büntetésre. És ezek a korlátok mind megfelelnek a gyerekek életkori sajátosságainak. Az életkori sajátosság nem ok arra, hogy el kelljen tűrnöd olyasmit, amit elviselhetetlennek tartasz. Bizonyos kellemetlen dolgokat majdnem minden gyerek megcsinál (tehát nem vagy egyedül, és a gyereked sem direkt veled akar kiszúrni). Készülj fel: gondold át, mi az, ami fontos neked, és vezess be a gyerekeid érettségének megfelelő korlátokat!

Miközben a korlátokon töröd a fejed, arról se feledkezz meg, hogy mindenkinek más a személyisége, azaz valakit nagyon tud zavarni olyasmi, ami másnak fel se tűnik. Ha valami nagyon zavar, azt jelzi, hogy e téren valószínűleg érdemes korlátot foganatosítanod; de a gyerekeidnek más téren is szükségük lehet korlátokra.

Visszatérve a verekedő kisgyerek példájára: ne gondold, hogy a világ többi része köteles megértően elviselni, hogy a gyereked tipikus 2-3 éves. Akármennyi idős is, soha nem elfogadható, ha bánt másokat. Ilyenkor mindig közbe kell lépned, és le kell állítanod. Ugyanakkor az is lehet, hogy két gyerek remekül érzi magát, amikor játékból “verekszik”. [Lásd: A játék nem igazi] Az ilyen fajta vadulásba nem muszáj beavatkoznod, ha nem jelent igazi veszélyt senki testi épségére.

Amikor arra törekszel, hogy büntetés helyett másképp fegyelmezd a gyerekeidet, és ezt mások is tudják körülötted, kíváncsiak lesznek, hogy csinálsz-e valamit egyáltalán. Ha látják, hogy cselekszel, nem fognak azzal vádolni, hogy engedékeny vagy – mert nem is leszel az.

Ha a kicsi gyerekedet a fentiek szerint leállítod és nem engeded, hogy mérgében üssön, rúgjon, vagy harapjon, még csak félútig jutottál el. A kisgyerekkor az alkalmazkodási folyamat (az adaptáció) ideje. Ahhoz, hogy a fejlődését is segítsd, ne csak a hiábavalóságot képviseld az életében azzal, hogy egyértelműen nem engeded meg neki azt, amit nem lehet! Ahhoz is segítsd hozzá, hogy a dühös frusztrációja bánatos sírásba váltson. A kicsik így tudnak megszabadulni a frusztráció keltette dühös indulataik fogságából.

Kapcsolódó írások: