A picik fegyelmezésének öt lépése

« KÉK fegyelmezés

macioleles-01A kicsik és az éretlenek gyengéd és határozott fegyelmezésének öt lépése, és a “maciölelés”.

Egy gyereket nem kell külön megtanítani arra, hogy szeresse a szüleit. Magától is szereti. És nem kell meggyőzni arról, hogy bízzon bennünk. Már bízik. A pici gyerek szívesen engedelmeskedik annak, akiben bízik.[ezzel kapcsolatban ld.: A társas kapcsolódás képességének lépcsőfokai]

Ha nem engedelmeskedik, annak két oka lehet:

1. vagy túl nehéz számára a feladat,
2. vagy valami sokkal érdekesebb eltereli a figyelmét.

Mindkét esetben csak segítségre van szüksége, és – mindaddig, amíg jobban kötődik hozzád, mint a kortársaihoz – szívesen engedelmeskedik.

Mielőtt bármilyen kéréssel előállsz

Előbb “szedd össze”, és csak utána adj utasítást a gyerekednek (vagy bárki másnak, akit vezetned kell)! [ld. Előbb melegítsd fel a kapcsolatot, és csak utána támaszkodj rá!] Akkor remélheted, hogy készségesen teljesíti a kérésedet, ha sikerült újra felvenned vele a jó kapcsolat szálait: elérted, hogy igenlő lelkiállapotban a szemedbe néz és mosolyog. Nem kell túl bonyolult dologra gondolni: minden hagyományos kultúrának megvannak az üdvözlő szokásai. Nem is gondolunk rá, de ha nem vagyunk kifejezetten analfabéták a kapcsolatokban, előbb önkénytelenül is meggyőződünk róla, hogy sikerült a kapcsolatfelvétel, megvan a szemkontaktus, az ösztönös kis mosoly és bólintás… és csak ezek után vágunk bele ügyünk előadásába. A kotlós is a szárnyai alá gyűjti a csibéit, mielőtt elindulna velük valamerre. Előbb meggyőződik róla, hogy mindenki megvan. Hát, a gyerekedet is valahogy össze kell szedned, és látnod kell rajta, hogy “megvan”, mielőtt elindulhatsz vele valamerre. Minden jó óvónő ezt teszi, ha nem is mindig tudatosan. Minden távollét után újra össze kell szedned a családod tagjait: fel kell melegítened a kapcsolatotokat. Reggelenként, hazaérkezéskor, és olyankor is, amikor valamiből ki kell zökkentened valakit, mert kérni akarsz tőle valamit.

fegyelmezes-5-lepes1. lépés: Mondd el a kérésedet, és indokold meg

Példa: “Bendi, légy szíves, fejezd be a játékot és pakolj össze. Haza kell mennünk.”

Számít, ahogy fogalmazol! Ha a végére odabiggyeszted, hogy “jó?”, a gyerek azt hiszi, hogy tőle kérdezed, hogy jó-e, hogy azt várod tőle, amit, pl. hogy összepakoljon. Amire teljes joggal azt is válaszolhatná, hogy nem, még játszom egy kicsit. Arra törekedj, hogy egyértelmű legyen: most meg kell csinálni, amit mondasz. Nem választási lehetőséget kapott, és nem is kérdezted a beleegyezését. Olyan szófordulatokat se használj, hogy “volnál szíves”, és ne fogalmazz negatívan sem: “nem pakolnál el végre?” Használd a lehető legegyszerűbb, legegyértelműbb felszólító módot, a hangod pedig legyen a normális, saját hangod, ahogy a jó kapcsolatban szoktál beszélni. Nem is könyörgő, nem is zord parancsolgató, nem is vészjósló. Az egyszerűség és egyértelműség kedvéért a “légy szívest” is nyugodtan kihagyhatod: “Bendi, fejezd be a játékot és pakolj össze. Haza kell mennünk.” Sőt, azt is mondhatod, hogy “Bendi, be kell fejezned a játékot. Haza kell mennünk.” Sok gyereknél jobb így fogalmazni, mint az udvarias “légy szíves” fordulattal, mert még az is összezavarhatja őket. A felszólítás semmiképpen ne tűnjön bizonytalan kérdésnek, vagy választható opciónak!

Ha azt mondod, hogy “le kell húzni a WC-t!”, akkor úgy fogalmazol, ahogy a gyerek számára a legvilágosabb. Ha azt mondod, hogy “húzd le a WC-t, jó?” akkor őszintén azt is válaszolhatja, hogy “nem jó” anélkül, hogy ellenkezni akarna veled.

Hagyj egy kis időt, hogy belefogjon a kérésed teljesítésébe. Ha látod, hogy nem csináljal:

2. lépés: Ismételd el a kérést

Példa: “Bendi, légy szíves, fejezd be a játékot és pakolj össze.”
Hasznos, ha leguggolsz hozzá, megérinted, vagy megfogod, miközben a szemébe nézel, hogy biztosan meghallja, amit mondasz.

3. lépés: Ajánlj fel segítséget

Példa: “Bendi, látom, nehezedre esik befejezni a játékot. Be tudod fejezni egyedül, és össze tudsz pakolni, vagy segítsek?”
Akár kér segítséget, akár nem, tartsd tiszteletben a kívánságát. A segítség nem büntetés, hanem segítség.

Az olyan pici gyerekeknél, akiknél még esély sincs arra, hogy a kérésedet legalább részben önállóan teljesítsék, hagyd ki a második és harmadik lépést, és folytasd azonnal a negyedikkel: kezdj el neki segíteni! Hajtsátok végre együtt a feladatot!

Ha újra, meg újra, rutinszerűen az történik, hogy az egyértelmű felszólítást nemsokára az a kérdés követi, hogy “egyedül is meg tudod-e csinálni, vagy segítsek”, a gyerek rájön, hogy a szüleitől kapott kérést, felszólítást vagy utasítást mindenképpen az követi, hogy ő engedelmeskedni fog. Az ő saját szabadsága és hatalma abban van, hogy a kérést akár egyedül, segítség nélkül is teljesítheti!

4. lépés: Segíts

Példa: “Bendi, nem hagytad abba a játékot. Segíteni jöttem.”

Hadd hangsúlyozzam ismét: a segítség nem büntetés, hanem annak a visszaigazolása, hogy a gyereked nem tudott önállóan engedelmeskedni. Vagy nem elég érett hozzá, vagy nincs elég lelkiereje, mivel éhes, vagy fáradt, vagy nem akarta. Amikor segítesz, és együtt hajtjátok végre a feladatot, ne éreztess elégedetlenséget a hangulatoddal! Élvezetes együttműködésben pakoljátok el a játékokat, vagy húzzátok le a WC-t… ilyenkor tanítod a gyerekedet ezeknek a feladatoknak az elvégzésére, de azért egy felszólítással kezdted, mert ez az ő feladata, amiben egész addig segítesz neki, amíg szüksége van segítségre.

Érted, milyen nagyszerű? Már a kezdetektől fogva egyértelmű, hogy a játékok elpakolása, évek múlva pedig a házi feladat elkészítése, a kettő között pedig rengeteg más dolog: az öltözés, a tisztálkodás, az evés és hasonlók nem a te dolgaid, hanem az övé – te csak segítesz, amíg ő igényt tart az asszisztenciádra! De nem a te ügyedről van szó, hanem az övéről! Ilyen egyszerűen gondoskodhatsz róla, hogy amikor felkészült rá, a kezébe vehesse a kormányt. Ez az út vezet a felelősségérzet és az önállóság természetes és örömteli kialakulásához.

A fegyelmező (rendfenntartó) beavatkozás a legtöbb esetben itt véget is ér – kérésedet a gyereked teljesítette, vagy önállóan, vagy a segítségeddel. Természetesen olyan választási lehetőség nincs, hogy ne működjön együtt. Ha azonban frusztrálódik és dühbe gurul, vagy erőszakoskodni kezd, következik:

5. lépés: A maciölelés

maciölelésÁllj vagy guggolj a gyereked mögé, és öleld át hátulról. A két karját is fogd át az öleléssel, főleg, ha ütni, vagy kapálózni próbál. Guggolj le hozzá, vagy vedd fel, és miközben szorosan átfogva tartod, beszélj nyugodt, normális hangon a fülébe.

“Bendi, most azért vagyok itt, hogy segítsek neked befejezni a játékot..”

Az ölelésed legyen elég erős ahhoz, hogy amíg el nem engeded, ne tudja kiszabadítani magát, de ne legyen fájdalmasan szoros. A maciölelés nem büntetés, hanem külső korlátozás, amikor a gyereknek nincsenek belső korlátai, vagy éppen nem működnek.

A maciölelés sok mindenre hasznos

Először is, a testi közelség a kötődés kifejezésének egyik eszköze, amit még az éretlen, kicsi gyerek is ért, tehát nemcsak fegyelmezési helyzetben jó használni. A legtöbb gyerek szereti az érintést és a testkontaktust. Érdemes csak úgy odamenni a gyerekedhez, fölnyalábolni egy maciölelésre, megropogtatni, megpuszilgatni, és mehetsz is tovább.

A maciölelés olyan testhelyzetet teremt szülő és gyerek között, amely nem fenyegető a gyerek számára: a szülő a gyerek mögött  olyan közel van, hogy nyugodt hangja is eljut a gyerek füléhez. A maciölelés a legtöbb gyerekben biztonságérzetet kelt. Érdemes sokszor alkalmazni, nemcsak olyankor, amikor fegyelmezőeszközként van rá szükség: a gyerek így megbarátkozik vele, és nem fogságként, hanem megnyugtatásként fogja érzékelni.

maciölelésA maciölelés alkalmas arra, hogy a gyereket külsőleg korlátozd, amikor a belső korlátai felmondják a szolgálatot. A 4. lépés a segítségnyújtás lépése, és a legtöbb szülői beavatkozás ott véget is ér – a szülő segít a gyereknek, és nem hagy neki olyan választási lehetőséget, hogy ne működjön együtt. De ha a gyerek dühbe gurul, vagy erőszakoskodni kezd, akkor fontos, hogy megvédd tőle őt magát is, magadat is, és mindenki mást. Azzal, hogy erősen átfogod, és az öledben tartod, nemcsak erről a védelemről gondoskodsz, hanem a gyerekek többségét meg is nyugtatja ez a testi közelség, és az a tudat, hogy te nagyobb és erősebb vagy, mint az ő elszabadult érzelmei. Mivel a gyerekek leginkább akkor teszik próbára az ismert határokat, amikor kevésbé érzik magukat biztonságban, az ilyen testileg is átélhető, gyengéd, de határozott korlátozás segíti a kicsik biztonságérzetének helyreállítását és megnyugtatja őket.

Néhány gyerek nehezen visel mindenfajta testi közelséget, és a maciölelést is utálja. A zárkózottabb, távolságtartóbb gyereknél csak olyankor vetném be a maciölelést, ha kifejezetten erőszakos, és különben kárt tenne magában, vagy másban. Amikor a dolgok idáig fajulnak, mindegy, hogy szereti-e, vagy sem; a biztonság fontosabb. Ha nem ilyen súlyos a helyzet, csak a negatív érzelmek hatalmasodtak el rajta, akkor inkább keresek egy biztonságos helyet, ahol a zárkózott (introvertált) gyerek nyugodt körülmények között megbirkózhat a nagy érzésekkel, és kivárom.

Maciölelés közben a rendes, nyugodt hangomon beszélhetek is a gyerek fülébe. Bármit teszek és mondok, az üzenet:

  • Tudom, hogy nagyon zaklatott vagy (értem, ahogy érzel);
  • nagyobb és erősebb vagyok, mint a nagy érzelmeid (nálam megnyugodhatsz);
  • nincs semmi baj, vigyázok rád;
  • továbbra is jóban vagyunk: a kapcsolatunk fontosabb, mint a viselkedésed (nem tudsz olyan “rossz” lenni, hogy elveszíts).

Teljesebb képet szeretnél kapni a KÉK (kapcsolatra épülő következetes) nevelésről?

A KÉK nevelés

MIT TEGYEK? A fegyelmezés elemei a KÉK nevelésben

A kapcsolatra épülő fegyelmezés BIZTONSÁGOS alapelemei:

  1. Jó akar lenni a kedvedért? Őrizd és tápláld a szándékát!
  2. Akarsz tőle valamit? Előbb vedd fel a kapcsolatot, csak utána térj a tárgyra!
  3. Hidalj át minden szakadékot!
  4. Tudd, hol van a természetes hatalmad határa!
  5. Ne a viharban próbálj haladni!

A kapcsolatra épülő fegyelmezés EGÉSZSÉGES mesterfogásai:

  1. Hívd elő a saját jó szándékát!
  2. Hívd elő a saját ellentmondásos indítékait!
  3. Hívd elő az elengedés könnyeit!

Az éretlenek fegyelmezése – tartalék elemek:

  1. Vállald a felelősséget!
  2. Rendszer és jó szokások segítségével tartsd fenn a rendet!
  3. Azt kormányozd, ami a gyerekedet kormányozza!
  4. Egyszerű forgatókönyvekkel javítsd a viselkedését!

_________________
A gyengéd és következetes fegyelmezés fenti ötlépéses technikáját Lisa Kuzara-Seibold dolgozta ki. Az itt bemutatott öt lépés az ő képzési anyagában leírtak átdolgozott változata.

A picik fegyelmezésének öt lépése” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves “fiatal hölgy”!
    Jól ismerem a testi fenyítésnek azt a módját, amire hivatkozol. Az amerikai fundamentalista körökben népszerűvé vált, lényegében a behaviorista pszichológia elképzeléseire ráültetett “biblikus” fegyelmezés az utóbbi 2 évtizedben nálunk is elterjedt. Sajnos teológiailag hibás alapokon nyugszik (a Példabeszédekből idézett igeversek nem a gyerekek pálcázására vonatkoztak, ahogy pl. a Pearl házaspár írja szerintem egészségtelen szemléletű és a bibliaitól nagyon távol álló könyveiben). A Biblia nem bíztat a gyerekek pálcázására, ez tévedés. Erről szól a blogon a Fenyítő bot c. írás. A tudományos kutatások pedig már a hetvenes évek elején alaposan megcáfolták a behaviorista tanuláslélektani elméletet, amire a viselkedés jutalmazás-büntetéssel való módosítása épül.
    Szeretettel ajánlom figyelmedbe a márc. 11-én kedden kezdődő nevelési sorozatot: Fejlődés és fegyelmezés. Márc. 25-én részletesen is fogok beszélni arról, hogy évszázadokon át milyen szerepet töltött be a testi fenyítés a nevelésben, miért hat, amikor hat, és miért nem okozott különösebb bajt a hagyományos társadalmi rendszerben. Azt is el fogom mondani, hogy a mai megváltozott körülmények között, amikor a gyerekek sokkal kevesebb időt töltenek a családban, miért nem javaslom az alkalmazását.
    Ugyanitt megismerhetsz helyette egy egészséges és biztonságos eszköztárat, ami a bibliai tanítással is összhangban van. Remélem, találkozunk!

  2. Én ugyanezt alkalmazom, de nem hátulról ölelem át a kislányaimat, hanem szemből. Van valami különbség, vagy mindkettő ugyanúgy hat a limbikus rendszerre? Nálunk így is működik, de kíváncsi lennék, hátha valami “többet tud” a hátulról átölelés, mert akkor kipróbálom. Köszönöm előre is:)
    P.s.: amúgy valóban fantasztikus gondolatokat olvasok itt, örülök, hogy idetévedtem!

    • Kedves Virág!
      A lényeg soha nem a módszerekben van; ha egy módszer jó, akkor attól jó, ha az alapjai jók, amiből kiindul. Ez a hátulról megölelés olyan hatást kelthet az olvasóban, mintha valami alattomos, ravaszróka dololgól volna szó. Viharos lelkiállapotban a gyerekek kevésbé érzik fenyegetőnek, ha a felnőtt hátulról nyalábolja fel őket, és egy szinten marad velük, mintha felülről lehajolva tornyosulna föléjük. Ha minden jól megy, ha sikerült a gyerek kötődő ösztönét felébreszteni (ld. a bevezető lépést: “Szedd össze…”), és a gyerek egyébként általában jó akar lenni a kedvedért, akkor elég, ha a a normális hangodon megkéred valamire, és akkor megteszi, ami tőle telik. A 3 év alattiakban sokszor még nem alakult ki, hogy meg akarják tenni, amit mondasz; náluk még ez nem fakad természetesen abból, hogy szeretnek. Kb. 3 éves kortól már igen, ha minden jól megy. Tehát akkor sor sem kerül az 5. pontra, ami a “maciölelés”.
      Amikor nincs nagy ellenkezés, összetűzés, stb., akkor persze, hogy a legtermészetesebb módon vesszük fel a gyereket, ami többnyire szemből van. De ha már kitört a háború, megmakacsolja magát, cirkuszol, rúg, harap, stb, akkor praktikusabb a maciöleléssel a segítségére sietni és így behozni őt a szárnyaid alá (az állatok ilyenkor a nyakbőrénél fogva emelik fel és viszik biztos helyre a kölyköt).
      A maciölelés tehát gyakori megoldás lehet a kétévesek hisztijénél, de semmit sem jó mechanikusan alkalmazni, mert minden módszer csak akkor ér valamit, ha értjük, hogy miért tesszük, és hogy milyen módon hat. Főleg azt kell értenünk, hogy mi történik a gyerekünkben, amikor valahogy viselkedik. Egy érzelmileg jól fejlődő, és legalább egy felnőttel biztonságos kapcsolatban lévő gyereknél 3 éves kor után egyre ritkábban van szükség ilyesmire, ha egyáltalán. Másokkal ellenkezhet, de a legfőbb kötődő kapcsolatában ő is szeretné azt tenni, amit kérsz tőle. Csak a kivitelezésben kell neki segíteni, mert az egyöttműködés szándéka már megvan benne. Ő csak akkor ellenkezik, ha annyira bele van merülve valamibe, hogy csak az a dolog létezik a számára (ezért fontos újra “bekapcsolni” a kötődő ösztönét, mielőtt előadod a kérésedet). No meg persze akkor is ellenkezik, ha olyan valaki ad neki utasítást, akihez nem kötődik. Az érzelmi fejlődésben valami miatt lassabban botorkáló gyerekeknél viszont 3 éves kor fölött is segíthet egy ilyen “szárny alá vonó” eljárás, mint áthidaló megoldás. Persze közben dolgozni kell azon, hogy az együttműködő akarata természetes úton kibontakozhasson.
      A fegyelmezésről szóló előadásokon lesz erről bővebben szó. Nem a maciölelésről, hanem az önfegyelem, az önszabályozás természetes úton való elősegítéséről, és az idegrendszer ehhez szükséges érésének természetes folyamatáról.

      • Kedves Kriszta!

        Nagyszerű és gyakorlatias tanácsokat mond el írásaiban, köszönetem és elismerésem!
        Az én kérdésem az, hogy a hiszti esetében mikor válik szükségessé/hasznossá a testi fenyítés (pálcázás)? Egyáltalán egyetért-e a fegyelmezésnek ezen módjával (természetesen megfelelő indítékokkal, megfelelő helyen, szituációban és megfelelő életkorban)? (Példabesz. 23:13-14) Megfelelő indíték alatt azt értem, hogy a gyerek nem azért kap ki, mert a szülő ideges, és nem is azért, mert semmi másra nem hallgat. Megfelelő helyen: nem mások előtt, hogy a gyerek megalázva érezze magát. Megfelelő szituációban: nem az adott szituáció kellős közepén, hanem kicsit később, miután szóban is meg tudtuk értetni a gyerekkel, miért és melyik viselkedése miatt fog most pálcát kapni. Megfelelő életkor: természetesen nem a csecsemőre és nem is a kamaszra gondolok. 🙂
        Mit gondol ezekről?

        Köszönettel.

  3. ha ez Ilyen egyszeru lenne… az en keteves fiam kinti seta kozben leul (tocsaba,sarba…) es semmilyen keresre, indoklasra, felszolitasra nem hajlando felallni. ram vigyorog, azt mondja, nem, es ul tovabb. ha felallitom, egyszeruen visszaul. nem agressziv, nem kiabal, csak kajanul nemet mond. na, itt milyen mackoolelest alkalmazzak?

    • Próbáld meg élvezni, hogy van egy kétéves fiad, aki élvezi az életet, benne a tócsát, meg a sarat… És elfogadni, hogy ő most két éves és ez a dolga. Ha valami miatt muszáj sietned, még mindig felveheted, ha magától nem hajlandó jönni. Nem kell neki sokáig könyörögni, elég hamar kiderül, hogy dűlőre lehet-e vele jutni szép szóval, vagy nem. Azt sem kell tőle számon kérni kétévesen, hogy nem “engedelmes”. A két évesek számára a jó kapcsolat azt jelenti, hogy a közeledben van, és néha utánozni akar… de még nem indul el az a késztetése, hogy a kedvedben akar járni. Annak is eljön majd az ideje. Milyen jó, hogy amikor még természetüknél, koruknál fogva ilyenek, mint a Te kisfiad most, akkor elég kicsik ahhoz, hogy fel lehet őket venni (ha kifutsz az időből, ő pedig beleragadt a csodálatos pocsolyába). És igen, nagy esély van rá, hogy tiltakozni fog, sőt, az is lehet, hogy hangosan bömbölni. Az ilyen jellegű csalódás-okozással nem ártasz a lelkének; legyél szép nyugodt, kedves, de tedd meg nyugodtan, amit muszáj, akár azon az áron is, hogy heves tiltakozást váltasz ki. Legyél stabil, megértő, biztonságos Mami, aki nem a picitől várja a vezetést. Ilyen az élet egy igazi kétévessel. Ez nem baj, csak a felnőttek terveibe nem illeszkedik elég kellemesen.

  4. Kedves Kriszta!

    Csodálatos az amit és ahogyan ír a nevelésről. Aki nem érti meg ezeket a szavakat az csak önmagára gondol, a gyermekére sajnos nem. Ettől válik/vált ez a világ önzővé.

    Köszönöm szépen a gondolatait.
    Üdvözlettel,
    egy szülő

  5. Az ideológiába csomagolt agresszió is agresszió. A lefogás, mozgásképtelenné tétel elég durva agresszió. Ez, mint rutinszerűen alkalmazott megoldás, rossz módszer, ha autonóm gyereket szeretnénk. Ha olyat, aki az erőhatalommal való visszaélést korán elfogadja (és szerzett tehetetlenséggel válaszol rá), akkor jó.

    • Kedves Bruno! A gyereknek éreznie kell, hogy a felnőtt gondoskodik róla és vigyáz rá, és még a saját (gyakran ijesztő) elsöprő indulataival szemben is biztonságot tud nyújtani. Az ilyen szülői fellépés csak akkor látszik agressziónak, ha abból az ideológiából indulunk ki, hogy a gyerek és a szülő valamiféle harcban áll egymással, és valamelyiküknek győznie kell; az “erős” szülő legyőzi a gyöngébb gyereket, amikor pl. a maciölelést alkalmazza, vagy amikor nem enged meg neki valamit.
      A valóságban viszont a gyerek érzelmi biztonsága a szülőben gyökerezik, és ha ez nincs így, akkor szorongás van, ami visszafogja a fejlődést. A kicsi gyerekek indulatos viselkedése nem az önállóságra törekvés jele, hanem azért van, mert rengeteg frusztráció éri őket, az agyuk temperáló képessége viszont, ami az érettebb embernek már lehetővé teszi, hogy ugyanazt a dolgot több szempontból is mérlegelje, és ne sodorják el az indulatai, a kisgyerekeknél még nem működik. 5 és 7 éves kor között indul el a prefrontális kéreg ilyetén működése, ha addig rendben zajlott a fejlődés.
      A kicsi nem “rossz”, vagy “akaratos”, amikor indulatos és impulzív, hanem éretlen. Minden érzése hatalmas, és egyszerre csak egy érzést tud érezni. Nem tud mérlegelni, disztingválni, uralkodni magán. Amikor dühös, semmi mást nem érez; azt sem, hogy szereti azt, akit pedig szeret, vagy, hogy nem kellene földhöz vágnia a kedvenc játékát, mert esetleg eltörhet és akkor nem lesz. A düh minden más érzést kizár a tudatából.
      Amikor dühöngeni kezd, nem azt jelenti, hogy közben saját igazságáért küzd. Egy dühkitörés vagy hiszti a kicsit jobban felkavarja és megijeszti, mint a viselkedésén szörnyülködő felnőtteket.
      Ha ilyenkor a szülő még rátesz egy lapáttal és tovább ijeszti azzal, hogy “erőszakmentesen” faképnél hagyja, vagy a szobájába küldi, akkor a meglévő kiakadt állapotában kap még a nyakába egy jó adag szeparációs szorongást is az „erőszakmentes” szülőtől.
      A vihar kellős közepén marad magára, támasz és segítség nélkül. Elhagyottnak és meg nem értettnek érzi magát. Az, akiben a biztonsága gyökerezik, olyasmit vár tőle, amire ő még képtelen. Amikor egy indulatkitörésbe gabalyodott kisgyerektől azt várjuk, hogy külső segítség nélkül szedje össze magát és viselkedjen rendesen, ugyanakkora meg nem értést tanúsítunk vele szemben, mintha egy vak gyerektől várnánk, hogy ne menjen neki mindennek idegen helyen, vagy egy nagyothallótól, hogy feleljen szépen, amikor kérdezik. A kicsi gyereknek nem működik még a moderáló apparátusa, ezért nem agresszív bánásmód, amikor a belső kontroll hiányában saját, biztonságot nyújtó külső kontrollunkkal segítünk neki megnyugodni. Az sem agresszió, amikor egy fuldoklót kihúzol a vízből akkor is, ha ijedtében még a te fogásodból is ki akarja szabadítani magát. Amikor megnyugszik, ő is örülni fog, hogy nem engedted el, amikor beszűkült tudattal kapálódzott.
      A maciölelés azt adja a gyereknek, amit ő is szeretne, de nem tud magától elérni – hogy az indulatok tombolása lecsillapodjon, a frusztrált düh pedig egy idő után átváltson sírásba, ami a feldolgozás és a felszabadult továbblépés előszobája. Ez az adaptációs folyamat szükséges ahhoz, hogy valaki, amikor olyan fal előtt találja magát, amit nem tud áttörni vagy megmászni (anya nemet mondott, nem tudom megcsinálni, amit akarok, nem kapom meg, amit akarok, elveszítettem valamit, stb.), ne rekedjen meg a dühöngésben, hanem fel tudja dolgozni a veszteséget és tovább tudjon lépni.
      Az élet labirintusának ezekből a zsákutcába jutott helyzeteiből akkor juthatunk ki, ha nem az áthatolhatatlan falat döngetjük tovább, hanem elindulunk egy másik irányba. Az érett felnőtt erre maga is képes; az éretlen felnőtt pedig ugyanúgy nem, mint a kisgyerek, és pont ezért agresszív. A kicsi gyerek koránál fogva normálisan éretlen még erre. A gyerek mellett álló szülő fontos funkciója, hogy “külső” segítséget nyújtson a gyereknek az adaptációs folyamatban, amikor erre ő maga még nem képes, és segítsen a kicsinek megtenni az utat a dühtől (agresszió) a szomorúságig (kisírja magát Anya karjaiban, megnyugszik és továbblép). Így juthat ki a labirintus zsákutcáiból, amikor anya nemet mond neki, amikor nem hallgathat meg mégegy mesét, amikor nem kaphat sütit vacsora előtt, vagy amikor abba kell hagynia a játékot, pedig ő még szeretett volna játszani, stb. stb.
      Remélem, ez segít jobban megérteni a fentieket.
      Kriszta

Hozzászólások lezárva.