Amikor szomjúság gyötri Isten szeretettjét

szomjúságMENJ KERESZTÜL A FALON c. sorozat 1. rész

Mindene megvolt, Dávid lelke mégis kielégítetlen, üres, éhes és szomjas maradt. Az emberektől megkapható megbecsülés és szeretet ezt a fajta szomjúságot nem oltja.

Dávid király Isten felkentje volt. Sok mindent vitt véghez. Jó király volt, remek harcos és hadvezér, tehetséges költő, jó zenész. Erős volt, bátor és sokoldalú. Sikeres volt és gazdag. Értett ahhoz, amit csinált. Volt mire büszkének lennie, volt mit felmutatnia. Sokat tett le az asztalra. Férfias volt, ügyes, híres és népszerű. Minden oka megvolt rá, hogy igazán elégedett legyen magával. A neve pedig azt jelentette: Isten szeretettje.

Mégis boldogtalan volt. Fájó űrt érzett a lelkében.

El kellett volna mennie a csatába, hiszen ő volt a király, és jó király volt. De ő otthon maradt (ld. 2Sámuel 11). Este kelt föl. Vajon miért? Olyan nyugtalan volt, hogy egész éjjel nem tudott aludni? Vagy olyan depressziós volt, hogy egész nap ágyban maradt?

Sok mindene volt Dávidnak, valami mégis hiányzott neki. Kifelé terjeszkedett, új területeket foglalt el, egyre nőtt a birodalma… belül pedig még mindig szűknek érezte a világát. Nem volt neki elég, amije volt. Valami még hiányzott. Szomjúság perzselte a lelkét. Dávid, Isten szeretettje nyugtalan volt és gyötrődött.

Az ilyen fajta szomjúság jó dolgokra is indíthatja az embert. Persze attól függ, mit kezd vele.

Amikor Dávid gyerek volt, Isaihoz, az apjához eljött Sámuel próféta, hogy a fiai közül kiválassza, ki lesz az Isten által választott király. Az apja annyira sem becsülte Dávidot, hogy a többi fiával együtt őt is behívja (1Sámuel 16:4-13). Úgy bánt vele, mintha nem is tekintette volna a fiának. Nem vette emberszámba. Mindenki mást behívott, hogy Sámuel megnézhesse őket, Dávidot meg kint hagyta a juhokkal.

Nem azt élte át Dávid, hogy nagyra értékeli őt az, akinek a véleménye a legfontosabb volt a számára. A testvérei sem tartották valami sokra: amikor a Góliátos történetben kiment a csatamezőre, lekicsinylően és ellenségesen fogadták a testvérei. “Minek jöttél ide?” (1Sámuel 17:28).

Talán ezért tartott később olyan sok asszonyt. Sose volt elég neki a rajongó elismerés. Rengeteg ágyasa volt, de mindig új nőket akart meghódítani.

Dávid királyPedig senki nem kapott nála nagyobb szeretetet. Csak róla mondja azt a Biblia, hogy “Isten szíve szerint való ember.” Helye volt Isten hatalmas, lüktető szívének a közepén. Mélységes szeretet fogta körül. El volt rejtve. Stabilan, biztonságosan. Nincs az a nagy bűn, amit elkövetve kieshetett volna onnan.

Mégis, mit ér mindez, ha valaki nem fogja föl? Ha nem tud feltöltődni Isten szeretetével? Ilyenkor túl sokat jelentenek az emberek, túl fontos, amit tőlük kaphatunk.

Bárkit hódított meg, bárkivel is barátkozott össze Dávid, bármilyen hatalmas király és sikeres hadvezér volt, a lelkét perzselő szomjúság nem csillapodott. Amivel csillapítani próbálta, sohasem volt elég neki. Senkinek a szeretetében nem tudott eleget sütkérezni ahhoz, hogy nyugalmat találjon benne. Az emberek nem tudták eloltani a szomját.

Pedig nemcsak női voltak. Dávid és Jonatán barátsága a leggazdagabb barátság, ami le van írva a Bibliában. Kíváncsi vagyok, vajon Dávid is ezt mondaná-e Jonatánról. Talán nem is becsülte igazán sokra azt, aki őt értékelte. Nem hitte, hogy igaza van. Így is gondolkodhatott: Aki engem csodál, aki bennem gyönyörködik, akinek én elég vagyok, az nem is lehet valami nagy ember. Annak ellenére, hogy mindene megvolt, Dávid lelke kielégítetlen, üres, éhes és szomjas maradt.

Az emberektől megkapható megbecsülés és szeretet ezt a fajta szomjúságot nem oltja. Az Istenből áradó forró és örökkévaló szeretetet pedig nehéz átélni úgy, hogy jelentsen is valamit.

A Biblia azt mondja, hogy bele lehet merülni. De hogyan?