Aki falhoz érkezett

falMENJ KERESZTÜL A FALON c. sorozat 2. rész

Amikor nem érzem Isten jelenlétét, nem hallom a hangját, kilátástalannak tűnő élethelyzetben találom magam, és semmiképpen nem elég, amim van, úgy érzem magam, mint aki falhoz érkezett.

Koppanok a falnál, legalábbis megtorpanok… kénytelen vagyok megállni és kiutat keresni. Körülnézek, próbálkozom, de azt látom, nincs kiút se előre, se hátra, se oldalra, se fölfelé. Zsákutcába vezetett volna az utam?

A fal kemény, könyörtelen. Butaság rugdosni. Eltörhet a lábujjam. Nagyon fáj, bosszantó, és nem vezet eredményre. Magas a fal, nem tudom megmászni, se felrobbantani.

Leülhetek a tövében, feladhatom. De sok bennem az életkedv, ezt tehát biztosan nem fogom csinálni.

“Nem igaz, hogy ennyi az életem.” – súgja bennem valami, remélhetőleg az egészséges életösztön. Szeretném Istent követni, de egyszerre járnak szent és pogány megoldások a fejemben. Olvasom a Bibliát, de közben remélem, hogy nem lesz szükség még türelemre is. Gyors eredményt hozó megoldásokkal is kísérletezgetek.

Dávid király Isten szíve szerint való ember volt, pedig vergődött, és ő is sokszor választott pogány megoldásokat. Isten mégsem sújtott le rá haraggal. Megindult iránta az atyai szíve: “Fiam, nem látod, hogy itt vagyok veled, és tartalak? Szeretlek, miközben te Betsabét nézed.”

mentális labirintusDávid olyankor nem érezte Isten jelenlétét, nem hallotta a hangját. Nem tudta, mit jelent, hogy Isten szereti. Úgy gondolkozott és úgy élt, mint aki egyedül van a labirintusában.