A játék a fejlődés előretörő csúcsa

jatek-fejlodes-elore-torekvő-csucsaGyerekeink életének első hat évét a játék határozza meg. Segítenünk és védenünk kell szabad játékukat ahhoz, hogy érett, önmagukat kormányozni képes emberré nőhessenek fel.

A szabad játék úgy tör utat a fejlődő személyiség számára, ahogy a jégtörő hajó orra feltöri a jégpáncélt, elősegítve a hajó további haladását, ahogy a csibe csőre feltöri belülről a tojás kemény héját, vagy ahogy a zsenge csíra utat tör magának fölfelé a száraz földben is.

Játék közben következmény nélkül nyilvánulhatnak meg az indulatok

Az ember emocionális teremtmény. Agyunk limbikus rendszerének köszönhetően vannak különféle érzelmeink és indulataink. A limbikus rendszert ezért szokták érzelmi agynak is nevezni.

A latin eredetű emóció szó szerint megindulást jelent. Rokon értelmű szavaink: indulat, izgatottság, meghatottság, fölindulás, megindultság, heves érzelem.

A 17. század óta (főleg John Locke filozófiájának köszönhetően) makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy a csecsemő agya tiszta lap, amire a neveléssel bármit írhatunk. Innen ered az a felfogás, hogy akármilyen viselkedésre megtaníthatjuk a gyerekeinket, csak gondoskodnunk kell róla, hogy a nemkívánatos viselkedés mindig nem kívánatos következménnyel járjon a számukra, a kívánatosat pedig következetesen megjutalmazzuk.

Úgy véltük, hogy megerősítő és kioltó következményekkel, jutalmazással és büntetéssel tetszés szerint alakíthatjuk ki a gyerekeink személyiségét, formálhatjuk meg a jellemét. Pedig a gondolkodó elme nem a nevelés műve. Gyermekünk nem képlékeny alapanyag, amiből bármit formálhatunk. Nem tiszta lap, amelyet a nevelés és az oktatás során bármivel teleírhatunk, hogy aztán nekünk tetsző ember váljék belőle

Az elmúlt évtizedek neurobiológiai kutatásai felfedezték, hogy érzelmi agyunkban emóciók százai vannak előre “drótozva”, és ezek indítanak meg bennünket: cselekvésünk zsigeri mozgatórugói. Az emóció az érési folyamat motorja. Ha nem indítana meg bennünket az emóció, nem is nőnénk fel. Az érett felnőtté váláshoz érző, megindulásra képes szívre is szükség van. Muszáj, hogy meg tudjanak bennünket indítani az érzelmek és indulatok. De ez problémát okoz a nevelésben. Az emóciók nemcsak kellemetlen sírásra indítják az éretlen kisgyereket, hanem dühkitörésre, hisztizésre és agresszív viselkedésre is. A nyers, zabolázatlan indulat ronda és civilizálatlan dolog. Minden szülő nehezen viseli. És nem mindegy, mit tartunk szülői feladatunknak, amikor ilyesmit tapasztalunk.

Hogy nevelhetjük a gyerekeinket a “nekik megfelelő módon”, amikor az indulataik elfogadhatatlan viselkedés formájában törnek elő belőlük? Erről korábban is írtam már, pl itt és itt; de ebben a játékról szóló sorozatban is szót kell ejteni az emóciókról.

Meg kellene találnunk a módját, hogy éretlen, fejlődésben lévő gyerekeink természetes tevékenységükben, a játékban élhessék meg indulataikat! Ez volna az első dolog, amit fel kellene fognunk ahhoz, hogy a “nekik megfelelő módon” nevelhessük őket! Meg kellene értenünk, hogy szükségük van az emócióikra is a fejlődéshez. Saját emócióikkal pedig a különféle fantázia- és szerepjátékokban találkozhatnak biztonságos keretek között. A játék során ismerhetik meg a bennük szunnyadó (és időnként ki-kitörő) vulkánokat: a haragot, a frusztrációt, a riadalmat és a pánikot. Ezekkel az emóciókkal a játékban kell találkozniuk, hogy ne elsöprő és ijesztő, hanem biztonságosan feldolgozható módon kerüljenek kapcsolatba saját indulataikkal.  Ha nem játszhatják el ezeket az érzelmeket és indulatokat, ha fantázia-kalandozásaik során nem tehetnek úgy, mintha ilyen indulatokat kavaró helyzetekben lennének, akkor érzelmileg nem tudnak egészségesen fejlődni.

Azzal, hogy nem adunk teret a gyerekeinknek az indulataikat kifejező játékra, egyenesen az érzelmi zavarok irányába tereljük őket. És hogy adnánk nekik teret, amikor egymással zárjuk őket össze, és amikor unos-untalan a viselkedésükkel foglalkozunk? Mit hallanak tőlünk folyton? “Legyél jó!” “Legyél kedves a többiekkel!” “Ne bánts senkit!” Közben pedig nem adunk nekik teret arra, hogy játék közben olyan helyzeteket éljenek át, amelyekben az indulataik is jelen lehetnek és megindíthatják őket. Személyiségzavaros állapotba hajszoljuk a gyerekeinket azzal, hogy nem hagyunk helyet az indulataiknak!

A gyermekpszichológia egyik leghasznosabb módszere a játékterápia. Úgy segít, hogy visszaadja a gyerekek érzelmeit és az indulatait. Teret ad az indulatok szabad megélésére és kifejezésére, biztonságos keretek között, egy felnőtt felvigyázó jelenlétében. A játék színtere általában egy homokkal megtöltött terepasztal, a környező polcokon pedig szereplőket és eszközöket találnak a gyerekek. Miközben eljátsszák a képzeletük alkotta történeteket és megjelenítik a bennük lappangó konfliktusokat, lángra gyúlnak az érzelmeik, tobzódnak az indulataik… és szépen meggyógyulnak.

play-therapy-sand-box

Ez a lelki egészségük kulcsa, mi pedig nem értjük! Mindenáron arra sarkalljuk őket, hogy teljesítsenek! Számoljanak, olvassanak és írjanak minél hamarabb és minél hibátlanabbul. Viselkedjenek fegyelmezetten. Legyenek jók, udvariasak, türelmesek és előzékenyek… csak azzal nem foglalkozunk, hogy játszanak-e eleget. Miért? Mert azt hisszük, hogy sürgősen kis felnőtteket kell belőlük faragnunk! Arra tanítjuk őket, azt várjuk tőlük, hogy felnőttesen viselkedjenek akkor is, ha gyerekek! Minél hamarabb, annál jobb. Ahelyett, hogy hagynánk őket igazi gyereknek lenni, és abban segítenénk őket, hogy természetes úton jussanak el az érett felnőttségre. A nekik való módon, és az Isten által megalkotott természetük időzítése szerint. Teljesen más élményekre volna szükségük ehhez, mint ami manapság általában éri a gyerekeinket. Nekünk, felnőtteknek kellene éberen őriznünk a gyerekeink gyerekkorát! Teret kellene nekik adnunk arra, hogy az indulataikat negatív következmények nélkül kifejezzék, amikor játszanak; hogy az általunk kijelölt és felvigyázott, biztonságos határokon belül szabadon mozogjanak. Emlékszel? Ez a játék. “Szabad mozgás – határokon belül. 

Ehelyett azt hisszük, hogy az a dolgunk, hogy rendre utasítsuk őket: “Ne verekedj!” “Hagyd abba!” “Ne kiabálj!” Pedig azt is mondhatnánk, hogy: “Gyere, segítek, hogy ki tudjon jönni az az indulat. Játsszunk valamit. Játsszunk, hogy ki tudjon jönni belőled az a dolog.” Milyen jó volna, ha rendreutasítás helyett ilyesmi jutna eszünkbe, amikor nem bírnak magukkal a gyerekeink.

Az indulatokat már évszázadok óta zavaró elemként kezeljük. John Locke (1632-1704) angol filozófus, a tabula rasa (tiszta lap) alapú pedagógiai gondolkodás elindítója például azt tartotta, hogy a gyerekeket büntetni kell az emocionális megnyilvánulásokért. Amióta elsősorban racionális lénynek tekintjük az embert, az érzelmeket olyan kísérőjelenségnek tekintjük, amitől jobb megszabadulni. Az számít, amit gondolunk, nem az, amit érzünk. Ez a szemlélet rossz irányba vezetett. Nagyon rossz irányba…