Nyugalmat akkor talál, ha nem kell a kapcsolatért küzdenie

A kötődés minden másnál előbbre való szükséglet a gyerekek életében. Életmódunk viszont azt kívánja, hogy olyankor szakadjanak el tőlünk, amikor erre még nem érettek. Mikor nem árt neki, ha az egész napot másokkal tölti? Mikor tölthetsz egy egész hétvégét nélküle?

Az ember társas lény – jó kapcsolatban kell élnünk ahhoz, hogy testileg-lelkileg jól legyünk. Elemi szükségletünk a biztonságos kötődés, a stabil kapcsolat. A gyerekeink kibontakozásának feltétele a szabad játék, a szabad játék feltétele pedig a belső nyugalom. Nyugalmat pedig csak akkor találnak, ha szabadok a kötődés munkájától: ha mi, róluk gondoskodó felnőttek felmentjük őket a közelség elérésének és fenntartásának terhétől.

Egyik fontos szülői feladatunk tehát, hogy a megnyugvás forrása legyünk a gyerekeink számára. Akkor tudnak Isten beléjük írt terve szerint fejlődni, akkor tudnak kibontakozni a bennük lévő lehetőségek, ha megpihenhetnek a róluk gondoskodó felnőttek feltétel nélküli szeretetében.

Sok mindenre van szüksége a gyerekednek, de mindennél fontosabb, hogy biztonságos kapcsolatban lehessen veled. Pszichológiai nyelven ez a kötődés. A tudományos kifejezés igazából szeretetet, személyes kapcsolatot jelent. Dr. Gordon Neufeld [1] fejlődéspszichológus definíciója:

“A kötődés a közelség elérésére és fenntartására irányuló erő.”

Az múlt század közepének nagy felfedezése[2], hogy a kötődés, a másik személy közelsége az ember kiemelkedő szükséglete. De nem ekkor volt róla szó először. Már Platón is írt róla. A Biblia szerzői pedig még nála is korábban megírták, hogy az ember kapcsolatra teremtett lény, akiben Isten társas természetének képmása tükröződik [ld. Alkossunk embert a képmásunkra!]

Társas lények vagyunk. Lételemünk a másik ember közelsége, fejlődésünk előretörő csúcsa pedig a játék. Ezt is sokan, sokféleképpen elmondták. De a kapcsolódás ereje csak az ötvenes években vált tudományos vizsgálódás tárgyává. Ekkor született a tudományos terminus: “kötődés” (angolul attachment) is, abból a célból, hogy tanulmányozni lehessen a szeretet fontosságát; a tudósok is érdekesnek találták, hogy mennyire szükségünk van egymásra.

Nem csak az emberi természetet, hanem az egész teremtett világot áthatja a kötődés ereje. Az elemi részecskék, az atomok, a molekulák, a növények és az égitestek között is a kötődés tartja fenn a rendet: tömegvonzásnak nevezzük a fizikában. Ugyanaz ragasztja egymáshoz az atomokat és az égitesteket, ami az embereket is egymáshoz ragasztja. A kötődés, a tömegvonzás ereje a világegyetem működésének legfőbb törvényszerűsége: a közelség elérésére és fenntartására irányuló erő.

A kötődés tudományos vizsgálata során hamar kiderült, hogy még a fizikai tápláléknál is nagyobb szükségünk van rá. Erősebb bennünk a kapcsolódás vágya, mint az éhség. A csecsemő legalább 35 féle ösztönös reflex-tevékenységgel születik, ilyen pl. a szopó-kereső reflex és a kapaszkodó reflex. Ezek a kötődő ösztön első megnyilvánulásai, és arra szolgálnak, hogy a baba életben maradjon. De a kötődés hatalmas belső késztetése egész életünkön át megmarad, csak később más formában nyilvánul meg. De mindig elsődleges hajtóerőnk marad. Öngyilkossággal ér fel, ha valaki minden kapcsolatát megszakítja. Kapcsolatok nélkül akkor sem tudunk élni, ha szervezetünk összes többi szükséglete kielégül. A második világháború, és később a koreai háború után a jól felszerelt árvaházak a gyerekek minden testi szükségletét kielégítették, csak a biztonságos kötődés terén szenvedtek hiányt. Egyedül a gondozóhoz fűződő személyes kapcsolattól fosztotta meg őket az árvaházi életmód. Csak a testközel és az összetartozás iránti éhségük nem lakhatott jól. E jól felszerelt árvaházakban 80%-os volt a halálozási arány.

Az azóta végzett vizsgálatok eredményei is egybehangzóan alátámasztják, hogy a biztonságos kapcsolatot nélkülöző gyerekek, és a magukra maradt, kapcsolataiktól megfosztott felnőttek egészsége leromlik, akár bele is halnak. Laboratóriumokban egereken és patkányokon is tanulmányozták a kapcsolathiány és más hiányok hatásait. A kapcsolathiánynak van a legpusztítóbb hatása az egészségre. Szükségünk van a másik ember közelségére. Biztonságos kapcsolat hiányában a testünk nem tud pihenni. Az agyunk sem tud pihenni. Addig nem találunk nyugalmat, amíg kielégítő közelséget nem találunk egy kapcsolatban. A gyerekeink szomjazzák a közelségünket.

Egy kisgyerek számára a róla gondoskodó felnőtt testi-lelki közelsége a legfontosabb. Ha ez a felnőtt nem viseli a közelség megteremtésének és stabil fenntartásának terhét, ha kezdeményezően nem gondoskodik e kötelék állandóságáról mindkettőjük helyett, akkor a gyerek fog érte mindent elkövetni.

szeparacios-szorongas-2

Sok szülő nemhogy nem gondoskodik erről, hanem még ki is használja a gyereke kiszolgáltatott ragaszkodását. Elítéljük azokat a szülőket, akik a gyereküket fülön fogva rángatják, és nem gondolunk bele, hogy amit teszünk, az még ennél is kegyetlenebb: a mai szülő nem a fülénél, hanem a szereteténél fogva rángatja a gyerekeit, amikor rájön, hogy a gyerek mindenre hajlandó, csak hogy el ne veszítse.

– Fejezd be a játékot, indulnunk kell.
– De én még…
– Jól van, akkor itt maradsz. Én megyek. Szia! Megyek. Pá-pá!
– Anya! Anya-anya-anya-anya-anya! Várjál, jövök! – és a kicsi már szalad is. Anya pedig gratulál magának, milyen ügyes trükköt talált, amivel gyorsan és hatékonyan eléri, hogy a kicsi együttműködjön. Pedig az efféle hatásos trükköknek hosszú távon komoly a kockázata és mellékhatása. Rongálja a kapcsolatot, és aláássa a kicsi egészségét.

Amikor a gyereked többet kénytelen téged nélkülözni, mint amennyi távolságot képes magában áthidalni, a kapcsolatotok helyén űr keletkezik benne. Minél érettebb, annál több távol töltött időt képes áthidalni azzal, hogy magában élteti tovább a kapcsolatot. A érett felnőtt, amikor szeretteitől távol van, elevenen tudja tartani magában a kapcsolatot azzal, hogy rájuk gondol, felidézi a közös emlékeket, fényképet nézeget, telefonál, levelez… vannak eszközei, és főleg érzelmi tartalékai arra, hogy ne szűnjön meg benne a kapcsolat csak azért, mert egy ideig nélkülöznie kell a szeretett személy közelségét. A gyerekek azonban csak fokozatosan, hosszú évek alatt érnek meg a távolság sikeres áthidalására, és csak akkor, ha addig a kapcsolatkészségük töretlen fejlődése biztosított.

A pici gyerek újra és újra elveszít, amikor nem vagy mellette. Ez pedig elviselhetetlen kétségbeeséssel és fájdalommal jár. Ő még nem tanulja meg, hogy semmi baj, mert Anya mindig visszajön. A kiskutyát elég hamar meg lehet tanítani arra, hogy a távolléted keltette szorongásában ne rágja szét minden holmidat, mert ő hamarabb megérik rá. Párszor elmész és visszajössz, és a kiskutya megtanulja, hogy semmi pánik, megint vissza fogsz jönni. Ha addig talál magának egy barátságos zugot a lakásban, akkor jól elvan, és nem csinál nagy felfordulást. De ő is csak akkor képes ezt megtanulni, amikor már érett rá. Mire azonban hozzánk kerül, többnyire már elég érett erre, vagy pár héten belül az lesz. Ezért aztán azt hisszük, hogy tanítás, nevelés kérdése az egész. De nem így van.

Az érettséget nem lehet tanítással, neveléssel felgyorsítani. A nevelést kell az érettséghez igazítani, és nem fordítva. Arra tudjuk megtanítani a kiskutyát, és a kisgyereket is, amire már készen áll. Amire az agya, az idegrendszere már megérett. A kicsi gyerek agya folyamatosan érlelődik, amíg megvannak az érés feltételei, de az ő érése hosszabb időt vesz igénybe, mint a kiskutyáé.

Mikor érik meg egy gyerek arra, hogy akkor is életben tartsa magában a kapcsolatot, amikor hosszabb ideig nem vagy vele?

Mikor nem árt neki, ha az egész napot másokkal tölti? Mikor tölthetsz el egy hétvégét nélküle? Mikor mehetsz el nyaralni úgy, hogy közben valaki más vigyáz rá? Mikor bírja komolyabb sérülés nélkül elviselni, hogy egyik hetet Anyával tölti, a másikat Apa új családjával?

Amikor elérkezett a fejlődésnek arra a pontjára, hogy odaadja neked a szívét. Amikor a testközel, az utánzás, a féltékenységi jelenetek, és a megfelelési vágyból fakadó szófogadás korszakait követően elkezd nagy érzelmekkel lángolni irántad. Amikor szívecskéket rajzol, és lépten-nyomon mondja, hogy “szeretlek”; amikor arról beszél, hogy majd, ha nagy lesz, feleségül vesz, vagy férjül. Amikor a szeretete már több az önző ragaszkodásnál. Amikor kicsordulnak belőle az érzelmi szeretet legkülönbözőbb jelei, akkor tudhatod, hogy eljött az idő: engedélyezhetsz némi szabadságot magadnak.

kapcsolatkeszseg-5-fiu-anya-2

Az érzelmi szeretet korszaka, a “szívecske korszak” a legideálisabb körülmények között is csak ötéves kor körül következik be, fiúknál inkább később; de ha addig minden rendben volt az idegrendszer fejlődése körül, akkor bekövetkezik. Kevésbé ideális helyzetben évekkel később jelenik meg, és vannak felnőttek, akik még mindig nem tartanak itt. Ez a korszak még nem a végső állomás a kapcsolatkészség kibontakozásában, de fontos fejlődési szakasz. Sok embernek azért nem megy a tartós barátság és a párkapcsolat, mert, bár életkora szerint régen felnőtt már, és fejben talán sokat is tud a kapcsolatokról, de pszichológiai értelemben még mindig nem tudott eljutni a kapcsolatkészségnek legalább erre a fokára.

Amíg a gyereked nem képes érzelmileg beléd szeretni, addig hamar megszűnsz létezni a számára, amikor nem vagy jelen. Ötéves kora előtt a legérettebb gyereknek is ilyen a normális működése. Ez pedig veszélyes rést nyit benne arra, hogy sérüljön a gyerektársaságban.

szeparacios-szorongas

Mi történik az érzelmi szeretet szakaszába még nem érkezett óvodással, amikor kénytelen hosszabb időt távol tölteni a biztonságosan kötődő kapcsolataitól?

Eleinte kétségbeesik, és úgy érzi, megszakad a szíve. De idegrendszerének beépített védekező rendszere megvédi a visszatérő sérülés ellen. A fázó-fájó kicsi szív védőburkot növeszt maga köré. Remélem, nyilvánvaló, hogy a ‘szív’ képes beszéd: a limbikus rendszer az idegpályák megváltoztatásával, és különböző vegyi változásokkal oldja meg a védekezést; de az a lényeg, hogy az önvédelmi készenlét tartós változást okoz az agyban, ha a fenyegetettség-érzetet keltő helyzet nem szűnik meg hamar. A sikeres védekezés maradandóvá válása pedig a személyiség további fejlődésére és tulajdonságaira is kedvezőtlenül hat. A sikeres védekezés jelei viszont becsapnak bennünket: azt hisszük, hogy minden rendben, beszokott, és most már jól érzi magát az oviban, vagy ahol éppen az idejét tölti nélkülünk.

Az történik ugyanis, hogy a gyerek egy idő után már nem sír, amikor el kell szakadnia a szeretett személytől; úgy tűnik, jól van, sikeresen vette az akadályt, felnőtt a feladathoz. Nem látjuk, hogy valójában kérget növesztett a szíve köré, és ezért nem szenved már attól, ami korábban fájdalmat okozott neki. Nem érettebb lett, hanem kérget növesztett a szíve köré: a beépített védekező rendszere most már megvédi attól, hogy érezze a fájdalmat. Ez a védekező kéreg azonban nemcsak a fájdalomtól védi meg. A gyöngéd érintésedet is kevésbé fogja érezni ezentúl. A szeretet jeleit is kevésbé veszi az antennája – és a figyelmeztető hangodat is kevésbé hallja meg. A kéreg érzéketlenebbé teszi a szívét, a fülét, a szemét mindenre, ami kapcsolatok irányából éri. Csökken a sebezhetősége, magasabb lesz az ingerküszöbe. A fájdalom kevésbé fáj, minden vevőantenna kevésbé érzékeny és kevésbé figyelmes. A gyerek kevesebbet sír, jobban elvan nélküled… de a simogatást is kevésbé érzi, a tekintetedből is kevésbé tud olvasni, a hangod finom árnyalataira is kevésbé reagál. Egész kis lénye kérgesebb, érzéketlenebb lesz – ez az ára annak, hogy sikeresen alkalmazkodott egy olyan helyzethez, aminek az egészséges feldolgozására még nem volt felkészülve.

Ma tömeges méretekben tesszük ezt a gyerekeinkkel. Ez lett a normális. Az egész rendszer ebbe az irányba terel bennünket, mi pedig békés csordában vonulunk. A gyerekeinkre pedig kevésbé tudunk hatni otthon is, és az iskolában is, mint bármikor ezelőtt. Azt hiszem, ez a legfőbb oka annak, hogy megváltoztak a gyerekeink.

Hiába ragaszkodnának hozzánk Isten beléjük írt terve szerint, velük született kötődő ösztöneiknek megfelelően, az életmódunk azt kívánja, hogy a gyerekeink olyankor szakadjanak el tőlünk, amikor erre még nem érettek biológiailag. A kötődő ösztön erejét azonban ugyanúgy nem tudjuk legyőzni, mint a gravitációt. A vákuum mindig arra törekszik, hogy betöltse az űrt. Az éretlen gyerekek az óvodában és az iskolában nem tudják magukban életben tartani a szüleikhez fűződő meghitt kapcsolatot. Fájó űr tátong bennük, amikor egymással összekerülnek a gyerekcsoportokban. Hamar egymásra találnak, és kötődő éhségük egymásból kezd táplálkozni. A belőlünk kiszakadt dugóval egymásba csatlakoznak.

A GYEREK TÁRSAS LÉNY – MUSZÁJ KAPCSOLÓDNIA!

A GYEREK TÁRSAS LÉNY – MUSZÁJ KAPCSOLÓDNIA!

Az óvodába “sikeresen beszokott” kisgyerek azokhoz kezd kötődni, akik egész nap közel vannak hozzá: néha az óvó néniben talál támaszt, de többnyire a kortársaival pótolja a szülők hiányát. A több gyerek viszont hozzá hasonlóan éretlen ember, aki nem tud és nem is akar mások testi-lelki épségére vigyázni. Velük a kapcsolat nem olyan biztonságos, mint Anyával. A gyerekek sebeket okoznak egymásnak. Az impulzív és kegyetlen gyerekek kapcsolata nem nyújt biztonságot. Az addig biztonságos kötődésben nevelkedett kicsi minden energiáját leköti az igyekezet, hogy az új kapcsolatokban is megtalálja a kielégítő, szomjoltó és tápláló közelséget. Szervezete, pszichikuma mindent elkövet, hogy ebben a közegben is megtalálja a nyugvópontot, mert tovább akar haladni a fejlődés útján… mert nyugalom nélkül nem lehet fejlődni.

Elveszett nyugalmát keresi, amikor arra törekszik, hogy a többiek elvárásainak megfeleljen. Amíg be nem illeszkedik, amíg úgy érzi, hogy elutasítják, kinevetik, furcsának, másmilyennek találják, addig küzdelem veszi körül és nem nyugalom. Munka és nem játék. A fejlődés lendülete pedig akadozik, lelassul… van, aki évtizedekre megreked az érzelmi fejlődésnek azon a pontján, ahol akkor tartott, amikor a családból átkerült a kortárs közösségbe.

Szeretteik biztonságot nyújtó, nyugalmat adó közelsége minden másnál előbbre való szükséglet a gyerekek életében. Minden áron működnie kell. Nagy árat fizetnek érte azok a gyerekek, akik nem lehetnek biztonságos kapcsolatban azokkal a felnőttekkel, akik felelősek értük.

 


[1] Dr. Gordon Neufeld neves kanadai fejlődéspszichológus

[2] A kötődés-elmélet alapjait lefektető néhány mű:

  • Lorenz, K. (1935). Der Kumpan in der Umwelt des Vogels. Der Artgenosse als auslösendes Moment sozialer Verhaltensweisen. Journal für Ornithologie 83, 137–215.
  • Bowlby, J. (1951). Maternal Care and Mental Health. World Health Organization Monograph.
  • Bowlby, J. (1953). Child Care and the Growth of Love. London: Penguin Books.
  • Schaffer, H. R. & Emerson, P. E. (1964). ‘The Development of Social Attachments in Infancy’. Monographs of the Society for Research in Child Development, 29 (3), serial number 94.
  • Bowlby, J. (1969). Attachment. Attachment and Loss: Vol. 1. Loss. New York: Basic Books.
  • Rutter, M. (1979). Maternal deprivation, 1972-1978: New findings, new concepts, new approaches. Child development, 283-305.
  • Bowlby, J. (1980). Loss: Sadness & Depression. Attachment and Loss (vol. 3); (International psycho-analytical library no.109). London: Hogarth Press.

Nyugalmat akkor talál, ha nem kell a kapcsolatért küzdenie” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Kriszta! A mostani írásod alapján korai ovodába engedni egy 3-4 éves gyermeket. Valószínűleg még nem érett rá. De a társadalmunk így rendelkezett be. Mi a megoldás? Hogyan tudja a a szülő kompenzálni az ovodai távollétben a hiányát hatékony módon? Üdvözlettel, Barbara

    • Kedves Barbara! Nagyon jól látod a lényeget. Pontosan ez a dilemma. Érdemes volna közösen gondolkozni, és itt, vagy más fórumokon együtt kitalálni, milyen jó kompromisszumos megoldások lehetnek. Talán családias jellegű lakásóvodákat hozhatnának létre nyugdíjas pedagógusok. Talán egy-egy nagyszerű nagymama vállalhatná, hogy napi 6-8 órában foglalkozik az unokáival, esetleg még egy család unokáival is? Talán néhány család közösen összefogva alakíthatna nagycsalád-közösséget, és együtt fogadhatnának egy vér szerinti, vagy szív-szerinti nagymamát… Gondolom, sok kreatív lehetőséget lehetne találni, ha adott megértés és a szándék. A lényeg az volna, hogy a szülők egy olyan gondoskodó felnőttnek adják át ezekre az órákra a gyereküket, akit előzőleg a családot körülvevő közösségi háló részévé tesznek – akit a családi körből már ismer és szeret a gyerek, mire a szülei nélkül vele marad. Elvileg az intézményi óvó néniket is családtaggá lehetne tenni a gyerekek számára, mielőtt oviba mennek, és talán van is olyan, akivel ez lehetséges. A nagy csoport létszám viszont még ekkor is probléma marad. Gyakorlatilag tehát olyan megoldásokra volna szükség, hogy az óvó nénit, pótnagymamát előbb a szülők vonják be a gyerek “családi” körébe, hogy a gyerek számára ez a felnőtt érzelmileg családtagnak számítson, mire a szülő nélkül vele marad… és, hogy a gyerekcsoport létszáma ne legyen nagyobb, mint egy régi nagycsalád. 6-8-10 gyerek még a felnőtt köré szerveződik, de 20-30 már törvényszerűen kialakítja a primitív hierarchikus mini társadalmat, ami a sérülések forrása.
      Aki meg tudja oldani, hogy az óvodás a családban töltse az óvodás éveket, annak persze érdemes ezt tennie, még vállalható áldozatok árán is: a kamasz évek alatt derül majd ki, mennyire megérte.
      Ki mit gondol erről? Tényleg jó volna együtt gondolkozni, és működő megoldásokat keresni.

      A távollétünk áthidalásában is segíthetünk a gyerekeinknek, hogy lélekben akkor is közel lehessenek, amikor fizikailag nem vagyunk együtt. Gondoljunk csak arra, mi mindent tesznek a szerelmesek, amikor távol vannak egymástól. Vihet magával “mamiszagú” párnát, stb. Búcsúzáskor érdemes valamit mondani, ami akkor fog történni, amikor újra találkoztok, és amire örömmel várakozhat. De ahhoz is el kell érnie egy bizonyos érettségi fokot, hogy ezek a kedves áthidaló megoldások jól hassanak. 5 éves kor alatt is jó, ha vannak ilyenek, de egyszerűen nem elég.

Hozzászólások lezárva.