Mi történik, amikor következményeket használsz kisgyerekek és éretlenek fegyelmezésére?

« KÉK fegyelmezés

Az elkülönítő (szeparációs) módszerek hatásmechanizmusa és kritikája 1. rész2. rész3. rész

A “kiállítós” büntetésen, meg a levegőnek nézésen kívül napjainkban szintén gyakran ajánlott fegyelmező módszer a logikus következmény. Dr. Rudolf Dreikurs az 1968-ban megjelent Discipline Without Tears (Fegyelmezz könnyek nélkül) c. könyvében amellett érvelt, hogy nem jó dolog, ha a gyereknek sírva kell fakadnia, amikor fegyelmezik. Úgy gondolta, nincs értelme az érzelmeket belekeverni a gyereknevelésbe, amikor lehetünk higgadtak és racionálisak is. Nem érdemes érzelmi ügyet csinálni a konfliktusokból; csak arról kell gondoskodnunk, hogy a tettek mindig következménnyel járjanak. A következmény tanít az ok-okozati összefüggésekre, tehát teljesen higgadtan és racionálisan is fegyelmezhetünk. Ha kiküszöböljük az érzelmeket, nincs szükség szomorúságra és sírásra.

A logikus következmények elve szerint a gyerek felelős saját viselkedéséért; övé a döntés joga és felelőssége, és neki kell vállalnia a következményeket. Dreikurs azonban az iskolai csoportfegyelem fenntartására szánta módszerét, nem pedig kisgyerekek egyéni fegyelmezésére! Az volt a célja, hogy a tanulók, mint a közösség értékes tagjai, külön tanári ösztökélés nélkül működjenek együtt egymással.

A fegyelmező eszközként használt “logikus következmény” olyan büntetés, amely a gyereket sújtó szankciókat, kedves tárgyai vagy kiváltságai elveszítését a gyerek tettei következményeként állítja be. A gyerek dönti el, hogy viselkedik, a következmények pedig választásának függvényében alakulnak. A szülő, vagy a nevelő közli a gyerekkel az akaratát, és ismerteti vele a rossz döntéssel járó következményeket (szobába küldés, munkavégzés, egy játék, vagy kiváltság megvonása). Következményeket utólag is lehet alkalmazni, amikor a gyerek olyasmit csinál, ami a szülőnek nem tetszik. Ilyenkor megmondják a gyereknek, hogy ha folytatja ezt a tevékenységet, annak ilyen és ilyen negatív következményei lesznek. Ezek után ő választ, hogy abbahagyja-e a rosszalkodást, és ezzel a kilátásba helyezett szankciókat elkerüli-e, vagy sem.

Természetes és logikus következmények

Dreikurs együttműködésen alapuló rendszere megkülönbözteti egymástól a természetes és a logikus következményeket. Felületesen úgy tűnik, mintha a következmények használata természetes fegyelmező módszer lenne: az élet a természet törvényei szerint működik, tehát mindennek van természetes következménye. Az elejtett játék leesik, ez természetes következmény. Aki kabát nélkül megy az utcára, amikor hideg van, az fázik; ez is természetes következmény. De Dreikurs rendszerében nem a természetes következményeket használják.

Az ún. logikus következmény, amit Dreikurs és követői fegyelmező eszközként ajánlanak figyelmünkbe, szerintem szabad választásnak álcázott büntetés, mert nem a tett természetes következménye következik be természetes úton, hanem a felnőtt által kitalált és végrehajtott szankció. A szankciók kilátásba helyezése ráadásul arról árulkodik, hogy a felnőtt már eleve a rossz magatartásra számít, különben nem hangoznának el előre a várható következmények. A rendszer csak látszat-választást ajánl a gyereknek, mert mindig az jár kellemetlen következményekkel, ami más, mint a felnőtt által előnyben részesített választás. Őszinte dolog azt a látszatot kelteni, mintha a kellemetlen következményt a gyerek saját szabad akaratából választotta volna?

dreikurs-logikus-kovetkezmenyek

Mire tanít a büntetésként kirótt következmény?

Arra, hogy azt érdemes tenni, ami nem jár kellemetlen következménnyel. A szabad látszat-választás hangsúlyozása azt sugallja, hogy a gyerek ne morális alapon döntsön, hanem annak alapján, hogy mivel kerülheti el a kellemetlen következményeket. A büntetésként kirótt következmény  tehát egyáltalán nem vezet abba az irányba, hogy a gyerek érettebbé válva egyre inkább belső értékrendje szerint hozza meg döntéseit, tehát azt próbálja tenni, ami jó (szeretetteljes, igazságos, becsületes), és azt próbálja elkerülni, ami rossz (erőszakos, önző, igazságtalan, hazug). Kimarad az egész logikus rendszerből a való életben oly sokszor tapasztalt következmény, ami miatt az érett embernek szüksége van értékrendre és jellemre is: hogy ugyanis a morálisan jó döntés gyakran hátrányokkal, azaz kellemetlen következményekkel jár.

Hogyan hat a büntetésként kirótt következmény, amikor hat?

  • Kötődés – elszakítja a gyereket valamitől, ami fontos neki.
  • Adaptáció – szembesít a meghiúsulással.
  • Integráció – szembesít a mérséklő elemmel, ami önmérsékletre int.

A büntetésként kirótt következmény hatékonyságának feltételei

  • Kötődés Kötődnie kell ahhoz a kedves tárgyhoz vagy kiváltsághoz, amit a következmény érint.
  • Adaptáció Át kell éreznie törekvése hiábavalóságát, amikor szembesül az akadállyal.
  • Integráció Képesnek kell lennie döntése mérlegelésére belső konfliktusa alapján

KÖTŐDÉS ↔ “kit érdekel?”

ikon-kotodes-szivElőször is, a gyereknek kötődnie kell ahhoz a dologhoz, amit elvehetnek tőle – amit a beígért következmény érint. Ha kilátásba helyezed, hogy nem mehet el az osztálykirándulásra, és amúgy sincs kedve elmenni, akkor nem hat rá a következmény. A kockán forgó dologhoz való kötődésén múlik a hatás. Lényegében tehát a következmény használata is elkülönítő fegyelmezési módszer. Amikor higgadtan következményt helyezel kilátásba, akkor a gyereket azzal fenyegeted, hogy el kell szakadnia valamitől, amihez kötődik. Keresel valamit, amihez a gyerek kötődik, ami fontos neki, mert a szülői hatalom kulcsa mindig a gyerek kötődése (ld. A gyereked jó akar lenni). Ha a hozzád való kötődése nem elég, akkor a többi kötődésén keresztül még mindig tudod manipulálni. De így is, úgy is a kötődés erejét használod.

ADAPTÁCIÓ ↔ dühös ellenállás

ikon-adaptacio-labirintusMásodszor, az adaptációt is érinti a módszer – a gyereknek át kell éreznie, hogy személyes veszteség éri, ami fájdalmas érzés. Amikor kiszabod a következményt, akkor tulajdonképpen büntetsz. Megfenyíted a gyereket, csak nem testi fájdalmat okozol, hanem azzal, hogy valami olyasmitől szakítod el, ami kedves és fontos a számára. “Nézd csak, mit tudok tőled elvenni, és nem tudsz mit tenni ellene!” A gyerek, akitől büntetésből elveszed a kedvenc játékát, vagy büntetésből nem engeded el valahova, azzal szembesül, hogy az történik vele, amit nem akar, illetve, hogy nem történhet meg az, amit akar. Ahhoz, hogy ennek hatása legyen rá, minek kell történnie? Hova kell, hogy vezessen? Csalódottsághoz! Szomorúsághoz! Síráshoz, könnyekhez. Ha olyasmit veszel el tőle, ami nem igazán fontos neki, akkor nem hat rá a dolog; és az sem, ha olyan helyre nem engeded el, ahová amúgy sem nagyon akart elmenni. De ha így van, akkor a “logikus” következmény mégsem logikai, hanem érzelmi alapon működik.

Tegyük fel, hogy előre megmondod a gyerekednek: nem mehet el az osztálykirándulásra, ha rossz lesz a dolgozata. Annak kellene történnie, hogy amikor rossz jegyet kap a dolgozatra, szomorú lesz. Ott akart lenni az osztálykiránduláson, és most nem mehet el. Hosszú távon akkor válik számára valóban tanulságossá az eset, ha igazán és mélyen szomorú emiatt. A logikus következmények módszere viszont az érzelmeket teljesen ki akarja iktatni a nevelésből! És ha nem tudod, hogy a gyereked (belülről) akkor kezdene jó irányba változni, ha elszomorítanák a rossz jegyei, akkor nem fogod őt végigvezetni az adaptációs folyamaton. Csak arra gondolsz, hogy ok és okozat. Rossz döntés, következmény. A racionális logika viszont nem végzi el az adaptáció nevelő munkáját. Dreikurs és követői nem értették, hogy az adaptáció nem logikus, hanem érzelmi folyamat. Semmi köze a logikához. Minden azon múlik, hogy a következmény milyen érzelmeket vált ki. Amikor a kilátásba helyezett következményt beváltjuk, de nem foglalkozunk az érzelmekkel, akkor félmunkát végzünk. Elkezdjük, de nem végezzük el a nevelési feladatot, ennek pedig előre látható logikus következménye, hogy szankcióink nem belátóbb viselkedést, hanem dühös ellenállást váltanak ki a gyerekeinkből!

A gyereknek tehát (1) kötődnie kell ahhoz a dologhoz, amit a következmény érint, és (2) szomorúnak kell lennie a veszteség miatt ahhoz, hogy nevelő hatással legyen rá a következmény. Sőt, arra is szükség van, hogy amikor szomorú, akkor legyen mellette valaki, egy menedék, akivel elég biztonságos kapcsolatban van ahhoz, hogy nem kell előtte szégyellnie a szomorúságát. Ez is előfeltétele annak, hogy a gyerek tanulni tudjon a “logikus” következményekből. És ez is oka annak, hogy olyan sokan nem tanulnak belőlük. Mert nincs egy helyük, ahol nem szégyen sírni amiatt, hogy nem lehetett meg, amit akartak. Ezért nem elég hatásosak a logikus következmények az iskolában, mert ott megnézheti magát az a kisfiú, aki elsírja magát. Az iskola nem elég biztonságos hely ahhoz, hogy az ember mélyen és őszintén bánatos merjen lenni a veszteség miatt, ami a rossz döntése miatt éri. Pedig ennek a mélyebb folyamatnak kellene végbemennie benne ahhoz, hogy változtasson rajta bármilyen természetes, vagy logikus következmény, amit a tettei maguk után vonnak.

INTEGRÁCIÓ ↔ impulzív magatartás

ikon-integracio-keveroedenyHarmadszor, a következményeket csak az a gyerek tudja mérlegelni, akinek az agyában a prefrontális kéreg már annyira érett, hogy egyszerre többféle indulatot képes befogadni és elemezni, aminek hatására belső konfliktust okoznak saját ellentmondásos érzései. A logikus következmény az integrációs képesség meglétét feltételezi, amikor azt tanítja a gyereknek, hogy “legközelebb jól gondold meg, mit teszel!” “Bántottad a testvéredet. Most elveszem tőled ezt a lapátot. Legközelebb jól gondold meg, hogy érdemes-e bántanod a testvéredet.” Csak az képes nem megütni a testvérét annak ellenére, hogy kedve támad hozzá, aki egyszerre többféle cselekvést tud fejben mérlegelni; akinek az agyában már egyszerre legalább két eltérő indíttatás van jelen egy időben, és el tudja végezni ezek integrációját.

Belátó gondolkodásra, megfontolt cselekvésre, a várható következmények mérlegelésére azonban egyetlen 6 éven aluli gyerek sem képes! A prefrontális kéreg legkorábban 6 éves kor körül kezdi meg az integrációt, ami lehetővé teszi, hogy előre meggondoljuk, amit teszünk. A képesség kibontakozása ekkor kezdődik, és hosszú érési folyamatot igényel. Még egy egészséges kamasz is jóval impulzívabb, mint egy érett felnőtt. Maga Dreikurs is az iskolai fegyelem fenntartására szánta a logikus következmények módszerét, nem 6 éven aluliak nevelésére.

Az akadályt jelentő korlátokkal való szembesülés, és a meghiúsult vágyak elengedésével járó szomorúság az érzelmi agyban, a limbikus rendszerben történik (piros). A döntéshozatalhoz szükséges mérlegelés viszont az agy egy másik részét veszi igénybe. A prefrontális kéreg (kék) a kapcsolatkészség fejlődésének utolsó fázisában kezd működni, legkorábban 6 éves kor körül, és fejlődése csak fiatal felnőttkorban (25 éves kor körül) fejeződik be. Amikor már működőképes, akkor a limbikus rendszerből, az érzelmi agyból már ellentmondásos érvek és indulatok fogadására képes. A gyerek életében most először keverednek össze egymással a vegyes érzések, vagy az ellentmondásos gondolatok. Belső konfliktust él át. Dilemmázik.

A világon egyetlen háromévesben sem merül fel, hogy “egyik részem így érez, a másik részem pedig úgy”. A hároméves világában nem létezik olyan, hogy “másrészt viszont”. “Mami, mérges vagyok rád, de mégsem akarlak bántani. Haragszom rád, de szeretlek is. Nincs kedvem fogat mosni, de mégis megmosom, hogy ne lyukadjanak ki a fogaim. Annyira kívánom ezt a csokit, de nem kapom be, mert nem lesz étvágyam a vacsorához.” A hároméves ilyet még nem tud.

Van, akinek a férje sem. A prefrontális kéreg még a felnőttek közül sem mindenkinél tölti be a feladatát, mert kifejlődésének feltételei vannak, és még némi gyakorlásra is szükség van a jó működéshez. Akinek éretlen a prefrontális kérge, annak nincsenek ambivalens érzései. Minden vagy fekete, vagy fehér a szemében. Impulzív és féktelen. Nem is tud magán uralkodni.

Raffay Ágoston (9 éves): Kincset őrző sárkány

Kisgyerekként mind impulzívak vagyunk. Csak az integrációs képességgel rendelkező embernek vannak belső vívódásai, mert ő az, aki egyszerre látja a kincset is, meg a kincset őrző sárkányt is. A kisgyerek, és az éretlen felnőtt vagy csak a kincset, vagy csak a sárkányt látja. Az integráció megjelenése hatalmas előrelépés a személyiségfejlődésben. De a gyerek ilyenkor a varázslatba vetett hitét is elveszíti.

A varázslat ugyanis arról szól, hogy az ember egy dolognak egyszerre csak az egyik oldalát látja. Az ötéves egyrészt hallja, hogy a húsvéti nyuszi tojja a nyuszitojást, másrészt pedig látja, hogy milyen egy igazi nyuszi, ráadásul előző nap együtt festettük a tojásokat… és nem talál benne semmi ellentmondást. Mi a gond?

– Anya, kaphatok még joghurtot?
– Sajnálom, nincs több.
– Anya, kérek még joghurtot!
– Sajnálom, nincs több.
– Anya! Kérek még jog-hur-tot!

Nem fér a fejébe! Mi a gond? Az, hogy elfogyott a joghurt, nem jelenti azt, hogy Anya ne tudna adni még egy kicsit többet. Ha a gyereked még hisz a varázslatban, akkor tudhatod, hogy még nem képes az integratív gondolkodásra – nem tud különböző szempontokat mérlegelni. Nem lehet megtanítani arra, hogy gondoljon a lehetséges következményekre is, mielőtt cselekszik.

A bűnelkövető, “deviáns” fiatalok sem számolnak a következményekkel.

– Nem tudtad, hogy ha kirabolod a nénit, börtönbe kerülhetsz?
– Mit gondol maga, hülye vagyok én?
– Akkor is gondoltál erre, amikor az az ötleted támadt, hogy ki kéne rabolni?

Aki ilyesmit kérdez tőlük, arra úgy néznek ezek a gyerekek, mintha idegen bolygóról érkezett volna. Fel sem merül bennük, hogy ilyesmire gondoljanak. Ugyanolyan impulzívak, mint a háromévesek. Miért? Mert ha ingerenciájuk támad valamire, akkor nem jutnak eszükbe az ellenérvek! Erre a műveletre nem képes az agyuk. Ezért van velük annyi baj. Mindannyian impulzívak. Kedvük támad valamihez, és nem jut az eszükbe, hogy miért nem tanácsos megcsinálni. A fejletlen prefrontális kérgük miatt nincs meg bennük az önmérséklet képessége. Szankciókkal lehetetlen javulást elérni. Az elakadásból kell őket kisegíteni. Újra el kell őket indítani a fejlődés útján.

A “logikus következmények” szerinti fegyelmezés helyett mi a szülői feladatunk?

Az, hogy messzire látó szemlélettel neveljük a gyerekeinket: a bizalmas kapcsolat közegében támogatjuk fokozatos éretté növekedésüket. A nevelés – maga a szó is erre utal – a növekedés segítése. Nem jó a gyerekeinknek, ha levágjuk a kanyarokat, és viselkedésmódosító technikákkal: fenyítéssel, büntetéssel, és “logikus következményekkel” a legrövidebb úton igyekszünk elérni, hogy felnőtt módjára viselkedjenek. Régebben a 3-4 évesektől nem is várta senki, hogy a tetteik következményével számoljanak. Nem vártak tőlük olyasmit, hogy gondolkozzanak, mielőtt tesznek valamit. De az életük sem intézmények keretek között, nagy kortárscsoportban zajlott, hanem a családban. Anya, Apa, testvérek, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik társaságában, akik megértőek voltak velük, és egy kicsit még elnézőek is, mert tudták, hogy ők most még kisgyerekek. Szeretni kell őket, és vigyázni kell rájuk, nem pedig folyamatosan felelősségre vonni a tetteikért. Egyelőre mi, felnőttek vagyunk felelősek értük.

integracio-adaptacio

Belátásra, átgondolt és megfontolt magatartásra nem jutalmazó és büntető “nevelés” útján tesz szert az ember, hanem az egészséges fejlődés útján, szeretetteljes kapcsolatokban. Miközben érik, szocializálódik is azzal, hogy utánozza az érte felelős felnőtteket, akikhez kötődik. Ha megteremted és fenntartod a fejlődés feltételeit (elsősorban a feltétel nélküli szeretetből táplálkozó biztonságos kapcsolatot), akkor csak türelmesen ki kell várnod, és megfontoltabb lesz a gyereked, mire eljön az ideje. Megvalósul a fegyelmezés közvetlen célja, az önfegyelem, ami nélkül nem tudunk a helyes úton járni, hiába vágyunk rá.

A megváltozott társadalom túlzott követelményeket támaszt a gyerekekkel szemben. Az óvodásoktól annyi előrelátást és megfontoltságot várunk, ami 10-12 éves korban lenne elvárható. Az intenzívebb, érzékenyebb gyerekek a többieknél később érnek, az ő agyuk csak 8-9 évesen képes először összekeverni az ellentmondásos érzéseket. Nem azért zabolátlanok, mert nem részesültek elég fegyelmezésben, hanem azért, mert még nem tudnak integrálni: nincsenek ellentmondásos érzelmeik, nem inti őket megfontoltságra a belső konfliktus. Nem jut eszükbe az ellenérv, ami jobb belátásra bírná őket. Az agyuk nem tudja elvégezni azokat a műveleteket, amelyek gyümölcse lehetne az önfegyelem. Kicsi gyerekeink nevelését nem alapozhatjuk olyan képességre, amivel még nem rendelkeznek! A logikus következmények és hasonló technikák alkalmazása helyett a prefrontális kéreg fejlődéséhez szükséges feltételeket kell megteremtenünk. A megoldás egyszerű: kegyelem. Feltétel nélküli szeretet. Elvárás helyett várakozás.

Az önmérsékletre, az önfegyelemre is ez a hosszú távú megoldás. A vegyes érzelmek és a mérsékelt viselkedés kulcsa a működő prefrontális kéreg. A belső konfliktus, a “másrészt viszont” élmény. Az ember ezen az Istentől kapott természetes úton jut el az önmérsékletre, a belülről szabályozott viselkedésre. Az érett viselkedésnek ugyanúgy előfeltétele a “másrészt viszont” konfliktus, mint az “elengedés könnyei”. Ha megvannak a fejlődés feltételei (a bizalmas kapcsolat közegében érzékeny marad a gyereked szíve, nyugalmat talál és játszhat), akkor meg fognak rajta mutatkozni az önfegyelem jelei is, amikor eljön az ideje. A mi szülői feladatunk nem az önfegyelem kikényszerítése, hanem a fejlődés feltételeinek megteremtése! Feltétel nélküli, stabil szeretetben, nyugalomban, és a szabad, felfedező játékra biztosított térben és időben.

A büntetésként kirótt következmények kockázata és mellékhatásai

  1. Az elkülönítő módszerek összes kockázata
  2. A kemény szív kockázata (ha a gyerek nem lesz bánatos)
  3. Az ellenakarat kockázata (amikor lelepleződik a felnőtt akarata)
  4. A jó kapcsolat megrendülésének kockázata (mivel ellenfelekké teszi a szülőt és a gyereket)
  5. Felerősíti a gyerek negatív indulatait – “haragra ingerli”; ezzel nő a kapcsolat elmérgesedésének kockázata

1. Az elkülönítő módszerek összes kockázata

A fegyelmezőeszközként használt logikus következmény olyan büntetés, amely a gyereket sújtó szankciókat, kedves tárgyai vagy kiváltságai elveszítését a gyerek tettei következményeként állítja be. A szülő megkeresi azokat a dolgokat, amelyek kedvesek és fontosak a gyerekének, és ellene használja a kedves tárgyakhoz vagy programokhoz való kötődését. Emiatt soroltam a logikus következményeket is az elkülönítő (szeparációs) fegyelmezési módszerek közé.

Amikor büntetésként olyan “kiváltság” (tárgy, tevékenység, program, stb.) elveszítését helyezed kilátásba, amihez a gyerek kötődik, minden olyan kockázattal és mellékhatással is számolnod kell, ami a többi elkülönítő módszerre vonatkozik:

  • Elbizonytalanít – aláássa az individuációs folyamatot
  • Túl nagy stressz – Rongálja a riasztórendszert
  • Frusztrációt kelt, ami agresszív magatartáshoz vezethet
  • Védekezést indít el, ami a fejlődés elakadásához, és számos magatartási problémához vezet
  • Rongálja a nevelés egyetlen lehetséges közegét, a bizalmas kapcsolatot

Részletesebben itt olvashatsz ezekről, a „Kockázatok és mellékhatások” cím alatt.

2. A kemény szív kockázata (ha a gyerek nem lesz bánatos)

A szív megkeményedését is kockáztatod, ha csupán a következményekről gondoskodsz, de nem segíted el a gyerekedet a szomorúsághoz (biztonságos közelségedben: ld. Átérzi, hogy törekvése hiábavaló). Ebből a szempontból a logikus következmény is olyan, mint a testi fenyítés. Az a fegyelmezés, ami a dühös állapotból nem juttatja el a gyereket a bánatos állapotba, az megkeményíti. És akkor jönnek a “Kit érdekel?” “Nem számít!” és hasonló reakciók. Sok szülőtől hallottam már: “Fogalmam sincs, mi mást vehetnék még el a gyerekemtől!” A következmény következménye az lett, hogy már nem érdekli semmi. Már nem lehet tőle elvenni semmit, ami fontos neki, mert semmi nem fontos neki.

Amikor fegyelmezés gyanánt azt használod a gyereked ellen, amihez kötődik, ami fontos neki, mi mást vársz? Nem használhatod a gyerek ellen azt, ami fontos neki anélkül, hogy előbb-utóbb azt ne mondja: “Vedd el, amit akarsz. Tiltsd meg, amit akarsz. Tojok rá. Nem érdekel”.

3. Az ellenakarat kockázata (amikor lelepleződik a felnőtt akarata)

Az ellenakarat megjelenését is kockáztatod. Amint elmondod a következményt, a gyerekkel azt is tudatod: ezt és ezt várom el tőled. A gyerekek viszont nem arra születtek, hogy a mások elvárásait teljesítsék. Ha tehát a gyerek abban a pillanatban nem kötődik hozzád szorosan – és a 2 és 3 évesek nem tudnak egyszerre több dologgal foglalkozni – ha tehát fejben máshol van, e pillanatban nem kötődik hozzád erősen, és azt mondod neki, hogy “siess már!”, lefékez! Belülről parancsol rá az ellenakarat önvédő ösztöne, hogy le kell lassítania. Ha azt mondod: ne nyúlj a gyufához, az az eredeti ötlete támad, hogy a gyufával játsszon. De nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen mi is hasonlóan működünk. Kivéve, hogy mi fejben is tudjuk hordozni a kapcsolatot. De egyikőnk sem érez késztetést arra, hogy jók legyünk azok kedvéért, akikhez nem kötődünk! Azonnal érezzük magunkban feltolulni az ellenszegülést, amint egy számunkra közömbös valaki utasítgatni kezd. Amikor a kicsik még nem képesek integrációra, még nincsenek vegyes érzéseik, egyfolytában a kötődés fenntartásán kell dolgoznunk. Ha nem gondoskodunk a kötődésről, csak – mint derült égből a villámcsapás – közöljük a gyerekkel, hogy mit akarunk tőle, és mi lesz, ha nem teszi meg, kiprovokáljuk az ellenakaratot.

4. A jó kapcsolat megrendülésének kockázata (mivel ellenfelekké teszi a szülőt és a gyereket)

Ez pedig a kapcsolatot teszi kockára. Egyébként is: akarnál olyan valakivel bizalmas kapcsolatban lenni, aki felhasználja ellened, ami fontos a számodra? Azok a gyerekek, akikkel így bánnak, nem bízhatnak teljesen. Vigyázniuk kell, hogy ne ismerd őket eléggé, és ne tudd, mi a fontos nekik. A bizalmatlanság megakadályozza a szeretet befogadását. A bizalmatlan gyerek nem ereszt mély, kötődő gyökereket a fejlődése során. Az ilyen bánásmód tehát a kapcsolatkészség (érzelmi intelligencia) fejlődését veszélyezteti. A gyerek felszínesen fog kötődni, többet lóg a facebookon és jobban érzi magát a többi gyerekkel, mert ezeken a helyeken nem kell feltárnia a szívét. Felszínes kapcsolatokat keres, nem mély barátságot. A felszínes kapcsolatokban pedig nem fejlődik a kapcsolatkészség.

5. Felerősíti a gyerek negatív indulatait

– “haragra ingerli”, szorongásba kergeti; ezzel nő a kapcsolat elmérgesedésének kockázata.

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel!”
– Efezus 6:4

Amikor egy gyerek félelemből hazudik, és megfenyegeted, hogy ennek meglesznek a következményei, többet fog hazudni, vagy kevesebbet ezek után? Többet, nem? Ha kényszeresen viselkedik, mert állandó veszélyérzete van és folyamatosan szirénázik a riasztórendszere, te pedig még jobban ráijesztesz azzal, hogy elmondod neki, hogy milyen következményeket von maga után a kényszeres viselkedés (a körömrágás, a hajtépkedés, az orrpiszkálás, a kényszeres evés és egy sor egyéb rossz szokás), akkor csökken, vagy nő a kényszeressége? Könnyű a válasz, ugye?

A legtöbb zabolátlan és problémás viselkedés abból adódik, hogy valamelyik felszín alatt forrongó zsigeri indulat kitalált a felszínre. A kisfiú megüti a nővérét, a szülő pedig közli a következményt: ha még egyszer bántod, szombaton nem jöhetsz velünk az Állatkertbe. Vajon a következmény növeli vagy csökkenti a frusztrációt? Mit közvetít? Szerintem valami ilyesmit: “Jancsika, rosszul kezelted a frusztrációt. Teszek rá mégegy lapáttal, hogy még több frusztrációt kelljen kezelned.”  Logikusnak nevezhető az ilyen szülői akció?

Ha a rossz viselkedésnek valamilyen büntetés lesz a következménye, akkor azzal szembesítem a gyereket, hogy amit tesz, az nem vezet jóra, sőt, rosszra vezet – eddigi terminológiánkat használva: ilyenkor a büntetés az az eszköz, amellyel a gyereket törekvése hiábavalóságával szembesítem. Tapasztaltatom vele, hogy ez az irány zsákutca a labirintusban. Ha csak ennyiből állna, jó dolog volna a büntetés. Nézzük meg újra a már ismert körforgalom-ábrát:

korforgalom-frusztracio-agresszio-buntetes

A büntetésnek akkor volna jó hatása, ha nem keménnyé, hanem bánatossá tenné a gyerek szívét. De ha szisztematikusan, nevelési módszer gyanánt használom fel ellene azt, amiről tudom, hogy fontos a számára, akkor nagyon gyorsan kialakul benne az önvédelmi reakció az elengedés könnyeivel szemben. Ez a kapu tehát becsukódik, és jön a támadó viselkedés, az agresszív magatartás problémája.

Nem megoldottuk, hanem súlyosbítottuk a problémát: haragra ingereltük a gyerekünket (ld. Efezus 6:4). Elmérgesítettük a helyzetet, olajat öntöttünk a tűzre. Amint látható, a kicsik és az éretlenek “logikus következményekkel” való nevelése nem is annyira logikus, mint első látásra tűnik.

Mégsem mondhatom, hogy a családon kívüli, szélesebb társadalmi közegben se használjunk következményeket. Jó okunk van rá, hogy bizonyos célból bizonyos helyzetekben használjuk. Például a társadalmi igazságosság megőrzésének érdekében. Erre valók az igazságszolgáltatás által kiszabott büntetések. A maga helyén arra is használható a logikus következmények rendszere, hogy az iskolai osztályban fenntartsuk a rendet és érvényben tartsuk a szabályokat. A logikus következmények módszere oda való, ahova Dreikurs eredetileg szánta: az iskolába. Nagyobb csoportok rendjének fenntartására korlátozottan alkalmas, de nem nevelő hatású: a jellem formálódását, a személyiség fejlődését egyáltalán nem segíti.

Miért nincs értelme annak, hogy következményekkel fegyelmezzük a gyerekeket?

A “logikus következmény”, magyarul a következetes és ésszerű büntetés nem tanítja meg a leckét. A hatásosságához szükséges két képesség: az adaptáció és az integráció egyike sincs meg azokban, akiknek szükségük van fegyelmezésre: a kicsi gyerekekben, és az éretlenekben; az impulzív, zabolátlan, “deviáns” nagyokban. Ha megvolna, nem lenne szükségük fegyelmezésre. Ez a lényeg. Minél inkább szüksége van egy gyereknek fegyelmezésre (minél kevésbé képes magán uralkodni és megfontoltan cselekedni), annál kevésbé használ neki, ha “logikus következményekkel”, szankciókkal, jutalmazással és büntetéssel próbáljuk nevelni – olyan módszerekkel, amelyek arra akarják szorítani, hogy legyen felelős a saját tetteiért. A kicsikkel és az éretlenekkel nem az a baj, hogy nem akarnak magukon uralkodni, hanem az, hogy nem tudnak. Segítségre és felügyeletre van szükségük, nem büntetésre.

Az elképzelés, hogy a gyerekek tetteit “logikus” következményekhez kapcsolva meg lehet őket tanítani a megfontolt cselekvésre, és az ajánlás, hogy az “erőszakos” testi fenyítést cseréljük “biztonságos” szankciók kilátásba helyezésére és végrehajtására, nem logikus és nem is reális. A hatékonyság feltételei miatt az eljárás csak a gyerekek kis százalékánál válik be, a kockázatok pedig aránytalanul súlyosak.

Sose volt még ennyi könyv, film és tanfolyam a nevelésről. Sose tudtunk ennyit az agy működéséről és az egészséges fejlődés feltételeiről, mint manapság. A fegyelmezés ajánlott módszerei mégsem biztonságosabbak és egészségesebbek, mint a lenézett és elvetett hagyományos módszerek.

MIT TEGYEK a következményekkel való büntetés helyett?

A kapcsolatra épülő fegyelmezés BIZTONSÁGOS alapelemei:

  1. Jó akar lenni a kedvedért? Őrizd és tápláld a szándékát!
  2. Akarsz tőle valamit? Előbb vedd fel a kapcsolatot, csak utána térj a tárgyra!
  3. Hidalj át minden szakadékot!
  4. Tudd, hol van a természetes hatalmad határa!
  5. Ne a viharban próbálj haladni!

A kapcsolatra épülő fegyelmezés EGÉSZSÉGES mesterfogásai:

  1. Hívd elő a saját jó szándékát!motiváció
  2. Hívd elő a saját ellentmondásos indítékait! – az integráció támogatása
  3. Hívd elő az elengedés könnyeit! – az adaptáció támogatása

Az éretlenek fegyelmezése – tartalék elemek:

  1. Vállald a felelősséget!
  2. Rendszer és jó szokások segítségével tartsd fenn a rendet!
  3. Azt kormányozd, ami a gyerekedet kormányozza!
  4. Egyszerű forgatókönyvekkel javítsd a viselkedését!