Ember, Isten, Kapcsolat

Mi után sóvárgunk? Valami után, ami össze tudna kapcsolni létünk és emberségünk gyökereivel.
Mire vágyunk? Valamire, ami össze tudná kötni létezésünk titkát a nagyobb valósággal.
Mit keresünk? Valamit, ami épségben meg tudná őrizni a gyerekeink lelkét, és ami összetört szívünk darabjait is összeforrasztaná.

Az emberségünket keressük. Azt a valamit, ami emberivé tesz, az életünket pedig emberi életté. Sejtjük, hogy ez a valami csak Valaki lehet. Emberségünk a szeretet körül forog, mert az élő Isten maga a szeretet.

“Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”
– 1János 4:16b

Minket is a szeretet tesz emberivé. Az ember társas lény. Ezúttal a szeretet témáját szeretném körüljárni; az emberi és az isteni szeretetet, a pszichológia (az ember megismerésével foglalkozó tudomány) és a teológia (az Isten megismerésével foglalkozó tudomány) segítségével. Közelebbről a pszichológiában a kötődéselmélet (a kapcsolat pszichológiája), a teológiában pedig a trinitárius teológia lesz segítségünkre. A trinitárius teológiát a kapcsolat teológiájának is szokták nevezni, mert az Atya-Fiú-Szentlélek Isten társas természetéből indul ki.

Ha az életünket és a kapcsolatainkat e két szögből nézzük, világossá válik, hogy az Istent szerető emberek közösségének – akár család, akár baráti társaság, akár gyülekezet – a szeretet közösségének kell lennie.

Az ember társas természete a kötődéselméletben

Személyes kapcsolataink egész életünkön át szolgálják fizikai túlélésünket és pszichológiai biztonságunkat. A kötődéselmélet az emberi kapcsolódás kialakulásáról szól. Egyik fontos megállapítása, hogy a kötődő éhség – szüntelen sóvárgásunk, hogy mély érzelmi szálakkal kapcsolódjunk össze egy “másikkal” – egyetemes; megvan mindannyiunkban, és ugyanolyan valós szükségletet jelez, mint a fizikai éhség. Lelki épségünk éppen úgy függ attól, hogy van-e, akihez lelki gyökereinkkel kapcsolódhatunk, ahogy testi épségünk függ attól, hogy van-e mit ennünk.

A személyes kapcsolódás vágya tehát emberi mivoltunk része. Velünk születik és egész életünket végigkíséri. Nem gyerekes függőség ez, amit idővel kinövünk. John Bowlby, “a kötődéselmélet atyja” szerint egész életünkön át figyelünk azokra, akikhez leginkább kötődünk. Nemcsak azt akarjuk tudni, hogy hol vannak, hanem azt is, hogy érzelmileg merre vannak hozzánk képest: közelednek-e vagy távolodnak; nyitottak-e felénk: érkezik-e még tőlük meghívás.[1]

A kötődéselmélet másik fontos fogalma a “belső munkamodell” (Internal Working Model, IWM) koncepciója, amely a rólunk gondoskodókhoz fűződő korai élmények mentén alakul ki bennünk. Az első évek kötődő élményeinek szűrőjén keresztül látjuk magunkat, és még a felnőttkori kapcsolatainkban is e korai tapasztalatok határozzák meg, hogy mit érzünk és mire számítunk.

A biztonságosan kötődő gyerek (első életéveiben szerzett tapasztalatai alapján) szeretnivalónak hiszi magát, másokat pedig általában megbízhatónak és megközelíthetőnek, akiktől gondoskodást várhat. A bizonytalanul kötődő gyerek (első évei alatt) arra a következtetésre jutott, hogy ő nem szeretetre méltó, és nagyon nehezére esik másokban megbízni. Önértékelése jellemzően bizonytalan. Bowlby azt is felismerte, hogy a gyermek lelki fejlődését a számára fontos személyekkel való kapcsolat napi élményei sokkal erőteljesebben formálják, mint egy-egy kivételes traumatikus élmény. A bajban is azok közelségét keressük, akikhez mélyen kötődünk; a szeretett lény a menedékünk. Ha megrázkódtatás ér, nála keresünk vigaszt és nyugalmat. Ha van, akihez biztonságosan kötődünk, akkor van az életünkben biztonságot nyújtó bázis (támaszpont vagy hátország), ahonnan szárnyra is kelhetünk, hogy felfedezzük a világot.

Ha elszakadunk egy kötődő kapcsolatunktól, és nem tudunk visszajutni a közelébe, szorongást érzünk, vagy haragot. A kötődő veszteség (a szeretett személy végleges elveszítése, halála), gyászfolyamatot indít el bennünk.

A kötődéselmélet a tudomány eszközeivel tárja fel, mit jelent, hogy sebezhető társas lények vagyunk, mi okozza lelki szenvedéseinket, miért adjuk őket tovább a gyerekeinknek, és hogyan ne adjuk őket tovább. Ez a keret segít jobban eligazodnunk alapvető érzelmeink (pl. szorongás, harag, bánat és gyász) útvesztőiben.

“A neurobiológia feltárta az agynak azt a – felépítéséből adódó – tulajdonságát, hogy szociábilis, vagyishogy hajthatatlanul keresi a bensőséges kapcsolódást a másik aggyal, valahányszor kapcsolatba lépünk valakivel” – írja Daniel Goleman.[2] “Ez az idegrendszeri közvetítés felelős a hatásért, amelyet a velünk kapcsolatba kerülők agyára és testére gyakorlunk, akárcsak azért, amelyet ők idéznek elő bennünk.

Bármennyire is meghökkentő, emberi kapcsolataink nemcsak élményeinket, hanem a szervezetünk állapotát is meghatározzák. Az agytól agyig kapcsolatnak köszönhetően legfontosabb kapcsolatainkkal összehangolódunk olyan egyszerű dolgokban, mint például hogy ugyanazon a viccen tudunk-e nevetni, és olyan mélyebb szinteken, mint az, hogy mely génjeink lépnek (vagy nem lépnek) működésbe a T sejtekben, amelyek az immunrendszer közkatonái az állandóan támadó baktériumok és vírusok elleni folyamatos küzdelemben.”

Már a tudomány is elismeri, hogy életünk kezdetén a kapcsolatok minden más hatásnál döntőbb mértékben formálják az agyunkat, legfontosabb kapcsolataink pedig életünk bármely szakaszán gyógyítani tudják megsebzett elménket.

Ha a kapcsolatok a sebzett elmét is gyógyíthatják, mi lehet a család, és a bennünket körülvevő közösség: a “kötődő falu”, a baráti kör és a gyülekezet szerepe? Vagy a lelkigondozói fotelben gyógyul meg igazán az emberi lélek?

Goleman szerint az agytól agyig kapcsolatnak köszönhetően személyiségünket a legfontosabb kapcsolataink formálják; de “ez a kapocs kétélű kard. Az építő emberi kapcsolatok jótékonyan hatnak egészségi állapotunkra, a mérgező viszonyok azonban olyanok, mint a lassan ölő méreg a testben.”[2]

Mi a helyzet a lelki egészséggel? Hatással van e lelki egészségünkre az Istenről alkotott elképzelésünk? Hogy hat a személyiségfejlődésünkre és (Goleman kifejezésével élve) “társas intelligenciánkra” az Istenhez való biztonságos, bizonytalan, vagy ambivalens kötődés? Van-e neurobiológiai hatása spirituális életünknek? Vajon a trinitárius teológia (a szeretet teológiája, amely előtérbe helyezi az Atya-Fiú-Szentlélek Isten társas természetét) hogy viszonyul a kötődéselméletből nyert új ismereteinkhez?

grafika: Katie m. Berggren

grafika: Katie m. Berggren

Az ember társas természete a teológiában

“Az Atya, a Fiú és a Lélek kapcsolata egymástól függő társak tánca, akik kölcsönösen adnak és kapnak, biztonságos kapcsolatrendszerük kötelékében” – írja Miroslav Volf [3]. Isten három személye “biztonságos kapcsolatrendszert” alkot, az ember pedig Isten képmása. A biztonságos kapcsolatok rendszere az ember lételeme, az élet forrása. Talán a kötődéselmélet segítségével végre felfogjuk, hogy az élő Istenben van meg az a szeretetkapcsolat, amelyre szomjazunk!

A kötődéselmélet azt tárja fel a tudomány eszközeivel, amit a Biblia kezdettől fogva tanított: hogy az ember társas lény. A kapcsolat utáni vágy – tudományos szóval a kötődő éhség – társas lényünk legmélyebb mozgatórugója. Ha csak mással kapcsolatban vagyok az, aki vagyok, akkor olyan mértékben tudom (én, és akikkel kapcsolatban vagyok) felfedezni az egyedi ént, akivé Isten alkotott, amilyen mértékben biztonságosan kötődő kapcsolatokban veszek részt másokkal.

Szükségünk van arra is, hogy szeressünk, és arra is, hogy szeressenek – Isten ilyenné teremtett minket. Stanley Grenz szavaival: “az ember teremtésénél fogva kapcsolatban létező személy. Isten képmása, aki maga is társas lény.” Mivel ennek a társas Istennek a képmásai vagyunk, “az emberiséget a találkozás és az ölelés vonzza, mert maga a Szentháromság is találkozik és ölel.”[4]

C. Baxter Kruger ezt a gondolatot fűzi tovább, amikor azt írja, hogy “Isten az Atya-Fiú-Lélek közösségeként él teljes egységben, bőséges és dicsőséges életet. Őbenne valósul meg az a valóságos, eleven, élhető élet, ami után annyira sóvárgunk. Isten szeretetközösségének élete a nagy tánc: szabad és meghitt kapcsolat.A Szentháromságot szenvedélyes, önátadó és másik-központú szeretet fűti; tagjai önzés nélkül gyönyörködhetnek egymásban.”[5]

Isten önmagát adta az ellenségeiért, amikor befogadott minket a Szentháromság önátadó szeretetközösségébe, ami helyre tudja állítani tönkrement kapcsolatunkat Istennel is, és az embertársainkkal is. Jézus életében és halálában a Szentlélek belülről élte át az emberi szenvedést és vakságot. Darabokra tört belső világunkban nyitja fel a szemünket Jézusra, hogy a bűn és a szégyen kellős közepén találkozzuk vele; úgy kezdjünk látni, ahogy Jézus lát, és rajta keresztül, vele együtt ismerjük meg az Atyát.

Mit jelent ez? Jézust bensőséges kapcsolat fűzi az Atyához, és a mi otthonunk is ebben a mély szeretetkapcsolatban van a Szentlélek révén. Belül van a helyünk, nem kívül! Ránk is vonatkozik, amiről David Benner ír: “amikor a valós, Krisztusban életre kelt énemet viszem a kapcsolataimba, akkor a másik ember nemcsak velem találkozik, hanem bennem Krisztussal.”[6]

Mi történik, ha szorongva viszonyulunk Istenhez?

Ha azt hisszük, hogy Isten csalódottan, haraggal néz ránk, akkor vagy kiiktatjuk az életünkből, vagy – ha mégis úgy érezzük, hogy szükségünk van rá – erőlködve próbálunk neki megfelelni. Igyekezni fogunk elnyerni az elismerését. Ahelyett, hogy a nyugalom helyét találnánk meg nála (és a nyugalom a virágzó és gyümölcstermő élet feltétele), szorongó és éber feszültségben törekszünk magasabb teljesítményre. Engedelmességünket a félelem mozgatja, és nem a szeretet; nem a felszabadult, bizalommal teljes önátadás. A boldog és szabad bizalom csak akkor lehetséges, ha el merjük magunkat engedni, de ahhoz előbb biztonságban kellene magunkat éreznünk. De hogy érezhetné magát bárki biztonságban egy olyan istenség közelében, aki a hibáival és a mulasztásaival van elfoglalva?

A kötődéselméleti terminológia ezt az el merjük magunkat engedni állapotot nevezi “pszichológiai nyugalomnak”, amely a bizalmi kapcsolatban, a számunkra fontos személyhez való biztonságos kötődés révén valósul meg. Ez a nyugalom a gyermek fejlődésének feltétele – a legfontosabb, amit mi, szülők nyújthatunk azzal, hogy megfelelő kapcsolatról gondoskodunk – és ez a nyugalom az életnek nevezhető élet feltétele is, amely akkor lesz a miénk, ha Istenben bízunk.

Milyennek mutatja Istent a teológiánk?

Olyannak, akihez biztonságosan lehet kapcsolódni? Akinek a jelenlétében meghittségre és nyugalomra találunk?

Milyennek láttatja Istent a családunk? Milyen Istennel ismerkednek a gyerekeink? És milyen teste Krisztusnak a gyülekezetünk? Gyógyító közösség, “biztonságos kapcsolatok rendszere”? Az a mélyen biztonságos kapcsolati rendszer ölt közöttünk testet, amely az Atya-Fiú-Lélek szeretetkapcsolata? Krisztus ebbe a közösségbe fogadott be minket! Az ő testét alkotja a családunk és a gyülekezetünk? Biztonságos “kötődő falu”?

Isten szeretete már a miénk volt, mielőtt bármilyen elutasításban lett volna részünk, és a miénk lesz, miután minden elutasítás véget ér. Akkor leszünk jól, ha nem rejtőzködünk előle, és nem is igyekszünk neki görcsösen megfelelni, hanem egyszerűen el merjük magunkat engedni, rá merünk hagyatkozni Jézusra.

Jézus a Szentháromság szerető ölelésébe, szabad és meghitt “nagy táncába” hív bennünket. Az evangélium örömhíre az, hogy részt vehetünk Jézus kapcsolatában az Atyával, a bennünk élő Lélek által. Az evangélium nem arról szól, hogy mi fogadjuk be Jézust a szívünkbe, hanem arról, hogy Jézus fogad be minket a saját mély, “biztonságosan kötődő” kapcsolatába az Atyával és a Szentlélekkel.

Ebben a kapcsolatban találunk haza. Mindig is ide tartozunk. Ezért van bennünk az a különös sóvárgás: a honvágy. Az élő Istenben van meg az a valami, amire szomjazunk!

“…sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
– Róma 8:39


[1] John Bowlby (1969), Attachment and Loss. Vol.1, Attachment (London: Hogarth)

[2] Daniel Goleman (2006), Social Intelligence: The New Science of Human Relationships (New York: Bantam Books Trade Paperbacks). / Társas intelligencia – az emberi kapcsolatok új tudománya, Bp., Nyitott Könyvműhely, 2007. Ford.: Dr. Buda Júlia. 8-9.

[3] Miroslav Volf (1996), Exclusion and Embrace: a Theological Exploration of Identity, Otherness, and Reconciliation (Nashville: Abingdon), 181. / Ölelés és kirekesztés. Harmat, Bp. 2001.

[4] Stanley J Grenz (2001), The Social God and the Relational Self: a Trinitarian Theology of the Imago Dei (Louisville, Ky.: Westminster John Knox), 327.

[5] C. Baxter Kruger (2012), Summary of the Trinitarian Vision

[6] David Benner (2004), The Gift of Being Yourself: The Sacred Call to Selfdiscovery (Downers Grove, IL: InterVarsity Press), 52. / Az önismeret ajándéka. Harmat kiadó, Budapest, 2014.